Picursztorik

Így nem lett kutyánk...megint

2018. november 03. - picursztorik

Van az a film, hogy Minden kutya a mennybe jut. Na, viszont amelyik nem, az tuti, hogy bennünket környékez meg. Ami nagyon övön aluli húzás az univerzum részéről, mert pontosan tudja, hogy ebben a kis háztartásban, amit otthonnak hívunk, mindenki szeretne egy szőrös, ugató, farokcsóváló állatot (kutyára gondol mindenki erősen!!!), de sem a négyzetméter, sem az idegállapotom, sem a családi kassza nem teszi ezt most lehetővé. Így kategorikusan elhatárolódok mindenféle ebtől, de ők csak megtalálnak lépten - nyomon. Olyan ez, mint amikor egy diétázó elé odateszel minden héten egy nagy tortát, majd azt mondod neki: jaaaaaj elfelejtettem, hogy Te ilyet most nem ehetsz. Szóval így húzgálja a mézesmadzagot meg a pórázt előttünk a Mindenható.

A legindokolatlanabb helyeken bukkan fel egy-egy szőrmók, hogy levegye a családot a lábáról. Legutóbb a Citadella tetejéről vonszoltunk majdnem haza egy – mint utóbb kiderült - tisztességes házi kutyát. Mondjuk tényleg megkavarta az ember lányát (hát még annak gyerekeit) hogy egyedül bóklászott percekig. Alig volt körülötte megközelítőleg 756 ember a kivilágított szobor lábánál, akik közül simán bárki lehetett a gazdi. Valamiért azonban a gyerekeim addig szőtték a sci-fi szálakat, míg majdnem elhittem, hogy egy kóbor labradorral kell lemásznom a hegyről.

Jöttek, a „szegény, biztos fázik” meg a „nézd, Anya, milyen szomorúan fekszik” dumákkal. Mondtam, hogy ja, biztos megveszi az Isten hidege így október 31-én este 9-kor 24 fokban, szőrrel a testén. Szomorúan feküdni meg én is szoktam, de a legkevésbé vágyom olyankor rá, hogy idegenek hazavigyenek, az otthonukba hülye beceneveket adjanak, és elvárják, hogy száraz tápot egyek

A szemem sarkából láttam, hogy messzebb ül egy férfi, aki érdeklődve és mosolyogva nézi a jelenetet. Először azt hittem csak a kutya-gyerek kombó csalt mosolyt az arcára. Majd mikor látta, hogy a Krampuszok nem viccelnek, simán belehajtogatják a kabátzsebbe a falevelek és botok mellé a labradort, ekkor óvatosan közelebb jött, látványosan lóbálva egy pórázt a kezében. Nnna. Nem beteg, nem kóbor, cserébe itt van a gazdi, aki tök hülyének nézett bennünket, hogy felmegyünk a mezővárosból a fővárosba, annak is a tetejére, hogy kutyát lopjunk. A gyerekek a füstbe ment terv miatt kicsit berágtak, én viszont csak azt láttam, hogy legalább nem lett otthon egy éhes szájjal több, ami azért így fűtésszezon előtt nem baj.

 

Úgyis eltüntetjük a felhőket

Egyre többet kérdeznek a gyerekeim felnőttes dolgokról. Frász tudja, különben, lehet, hogy csak mi gondoljuk túl őket…Nem is olyan felnőttesek. A minap például azt kérdezte a kisebbik lányom, szomorú vagyok-e? Válaszoltam őszintén, hogy nincs túl jó napom. Mire azt reflektálta, neki sincs. Kérdeztem mi zavarja? Azt mondta, csak az, hogy sok a felhő az égen és be van borulva. Nem szeretne vihart. Igyekeztem megnyugtatni, hogy nézze az eget, hiszen a felhők mozognak és lassan el is vonulnak – így a kedve is megjavul. Azt mondta, akkor az én felhőim is eltűnnek és jókedvem lesz. Mennyire igaza van.

Eszembe jutott, milyen apró hülyeségeken vagyunk képesek lamentálni. Unott beszélgetésnek voltam fültanúja – mint nyilván már mindenki – a napokban, egy bevásárlóközpontban. Vajon számít-e majd annak a párnak néhány hónap múlva, hogy a hatos vagy a tizenkettes csomag virslit vették le a polcról? Aligha, pedig ezen vitáztak. Kér-e majd tanácsot az a lány az édesanyjától felnőtt korában, akit már kisgyermekként folyton pellengérre állítanak, ha kócos a haja, maszatos, vagy nem az elvárásoknak megfelelően viselkedik nyilvános helyen? Ne csodálkozzunk, ha lázad. Megtanulnak-e problémát megoldani azok, akik nem néznek szembe saját magukkal? Kőkemény munka.

A Mamám például soha az életben nem aggódott még azon, hogy kik látták a képét a Facebookon. És azon sem, hogy a Papa az Instagramon mit posztolt. Nem izgult, ha ételszag volt a házban, arra való az ablak és a szellőztetés – a tárgyak vannak értünk, nem mi értük. A házimunka fontos, de beszélgetni mindig fontosabb. A Mama segít, szeretget, utat mutat és mindezt humorral. Olyan humorral, hogy mindenki megirigyelné.

Az előző generációk vajon agonizáltak-e azon, hogy melyik netes oldalról a leggyorsabb a kiszállítás? Nem. Gondolták-e, hogy szebb lesz az élet, ha kacsalábon forog? Nem. És hitték-e, hogy a felhők nem tartanak örökké? Igen. Azt nagyon. Mama a mai napig azt mondja: kislányom, szeretet legyen minden mást meg lehet oldani. A dédunokája pedig – anélkül, hogy összebeszéltek volna – ugyanezt az elvet vallja és tudja, hogy a felhők felett mindig süt a nap. Mi ez, ha nem csodás genetika? Talán ez az értékrend. Talán ez a hit, a remény és a szeretet. Talán ez a titok.

Gyerekszáj: mi fáj ennek a csajnak, hogy így üvölt?

A szomszédban újabban olyan hangosan habzsolják az élvezeteket - pontosan egy bizonyos élvezetet, hogy ha ez olimpiai ág lenne, tuti aranyeresek aranyérmesek lennének benne. A jelenség alapjában véve mindenkit hidegen hagy, bármilyen forrónak is tűnik, de azért elég durva úgy enni a húslevest, hogy közben valaki üvölt, mint a fába szorult féreg. Sietve leszögezem, nem az irigység beszél (ír) belőlem, edzettek vagyunk ezen a fronton, hisz volt itt már kupi a szemben lévő lakásban, ahonnan premier plánban nyerhettünk betekintést az éjjeli pillangók életébe, ha akartuk, ha nem. De esküszöm hatan nem csaptak ekkora ricsajt. 

Az üvöltő párral más a helyzet. Gyakorlatilag a nap legkülönbözőbb szakaszaiban, a nagyjából hatvan lakásos társasház minden lakója nyilvánvalóan tudja, hogy itt most nem paradicsombefőzés zajlik épp – vagy ha igen, akkor kurvára leforrázhatta magát valaki. A fantom hangokat a gyerekeknek a legérdekesebb megmagyarázni. Szerencsére, erre semmi szükség, mert kiváló teóriákat gyártanak anélkül, hogy én megszólalnék.

-Tök furán nevet ez a csaj.

-Nem értem, miért néz ilyen ijesztő filmeket, ha úgy fél, hogy végigüvölti.

-Anya…ilyen hangja van az otthonszülésnek? (WTF?)

-Én nem tudom, mit csinált ez a szerencsétlen, hogy folyton ütik.

-Becsukjuk az ablakot? Túlordítja ez a nő a Ferdinándot. (Pedig az mégiscsak egy bika)

-Jó, de mi fájhat neki ennyire?

-Honnan jön ez a hang? Egy nőből?? 

A kompenzációs főzés a legszarabb problémamegoldás

Senki nem garantálja, hogy az élet könnyű. Nem adnak a szülőszobán útmutatót a családi élethez, pedig sokszor többre mennénk vele, mint az életkezdési támogatással, amit a legtöbben elnyomnak pelusra egy másodperc alatt a déembe. Bevallom töredelmesen, én is sokáig éreztem megoldásnak, hogy a problémákat kompenzálva főzök – ez egyébként anyáink idejében generációs megoldási forma volt. Nem beszélgetünk, főzünk. Nem kimondunk, megkérdezünk, hanem bebaszunk egy pitét sülni habbal, meg mindenféle édes löttyel, mert az majd elfed mindenféle családi problémát. De cserébe ingyen kapod az insulin resistenciát.

Szó se róla, mindenki szereti, ha van egy meleg kanál a gyomrában, de azért nem az ép idegrendszere árán, a héccentségit! Ezt látván mintaként tehát, előszeretettel főztem betegre magam én is ifjú anya- és feleségjelöltként, a problémákat meg szépen betöltöttem a káposztaszármába.

Aztán mindenki ette a töltöttkáposztát pusztulásig, kettesével fogyott a savlekötő, én meg összecsaptam a tenyerem, hogy ezt is megoldottam! Lószart.

Nem látott még élő ember olyat, hogy úgy oldod meg a problémákat a gyerekeddel, a családoddal, hogy betegre tömöd. Pedig mennyien próbálkoznak vele. Fehér abrosz, vasárnapi ebéd, amit a háta közepére kíván mindenki, de elmennek, mert sértődés lesz a vége és különben is a Nénje annak idején sokat dobott a menyasszonytáncba, illik elmenni.

Igaz, hogy a politikai ellentéteken, a borzalmas családi modelleken kívül maximum a hányás bukik ki az alkoholista nagybácsiból, de őszinte érzelmek egész biztosan nem. Józsinak nincs kedve egy asztalhoz ülni a Bélával, mert rühelli, de néhány pálinkával és 3 tányér kakaspörkölttel belenyugszik a helyzetbe. A gyerekek úgy szaladgálnak, mint a mérgezett egér, a szülők csóválják egymáséra a fejüket, hogy hiperaktív a kisfiú. "Biztos a válás miatt, de hát mi megmondtuk, hogy ez lesz." Marika néninek meg több pohár van elrejtve a lakás különböző pontján, mint egy szovjet aknamezőn a gránátok, csak hogy a főzés és a hajnali kelés okozta stresszt valamivel levezesse. De csak iszik stresszel.

Mindeközben jönnek a híres mondatok: Egyetek, mert van még! Jaj gyerekek én úgy elfáradtam, úgyhogy egyetek, mert Nektek főztem! Csak az kap sütit, aki mindent megevett. Öröm nézni, ahogy esztek, lakjatok jól mert van bőven!

A gyomrod kitágult, az agyad zsong és gondolkozol, vajon mikor hangzott el a kérdés: hogy vagy? Rengetegen szocializálódnak olyan családban, ahol a kényszerfőzés, megfelelési vágy, a problémák szőnyeg alá söprése teljesen természetes. Francokat. Kicsit sem természetes, cserébe annál rombolóbb. Főzni jó, gondoskodni jó, de csak egészséges környezetben és nem mindenáron. 

Szóval úgy döntöttem a gyerekeim inkább egyenek krumplis tésztát, melegszendvicset, tojásos nokedlit sűrűbben, mert a problémákat nem oldja meg huszonöt fasírt, vagy ha a konyhában stresszel az ember. A türelem, a szeretet, az odafigyelés viszont annál inkább. Sok más mellett ezen kísérletezem mostanában, három lépés távolságra a gáztűzhelytől. #éljenekazegyszerűkaják

A szereplők a képzelet szüleményei.  Talán :) 

Hajnali felderítés

Néha a kis húgom, mindhárom gyerekem gyémántfokozatú keresztanyja, nálunk alszik. Jobban fogy a kávé és a meleg víz, de szeretjük, mert a miénk. Persze hozzátartozik a túlélési statisztikámhoz is a létezése, amiért hála és köszönet jár. (Meg néhány éber éjszaka.)

Az úgy volt, hogy egyik hajnalban mikor nálam aludt, akkora lendülettel bújt be mellém az egyetlen kisfiam, hogy egyszerre rúgott fejbe és fülön. Ami ugye nem nagy bűvészmutatvány, mert jó esetben közel van egymáshoz a kettő. Azon kívül, hogy lepergett előttem az életem, nem is fájt.

Csak utána felébresztettem a húgomat, hogy mi a gránát sípol a szobában és ő is látja-e a csillagokat? Mire Ő közölte, hogy nem, de ha még egyszer ilyen kaliberű problémával zaklatom hajnalban, akkor simán kettétöri a bordáim. Egyesével. Csak úgy testvéri szeretetből. ( Az ételre, meg az alvásra nagyon harap. )

Miután elmúlt az agyrázkódásom és a fülzúgásom, megvilágosodtam. Nincs is annál szebb hétkezdés, mint mikor azt hiszed, hogy már fél 6 van és kelned kell, de kiderül, hogy csak fél 5. Az az egy óra hajnalban olyan, mint mikor pénzt találsz a téli kabátod zsebében. Ennél már csak az lehet királyabb, ha hajnalban találod a téli kabátban a lóvét. 

Szóval vissza is fekszem. És alszom. Naaaagyon gyorsan. Már csak 58 percem van. 57...56. Valahogy a tündérek, akik ilyenkor az álomporral beszórják a hajnali fejsérült anyák szemét, eltévedhettek, mert egyszerűen nem ment.

Mivel nem rémlik, hogy az elmúlt fél órába újabb tettlegességgel szeretgetett volna meg bármelyik gyerekem, furcsa volt, hogy ismét zúgást hallok. Nem magas, a mély fajtát. 

Egy kisebb permetezőhelikopter hangjához hasonló. Mondjuk az valószínű, hogy feltűnt volna, ha egy ilyen épp felderít a szobában. Megláttam a félhomályban a zajforrást. Egy poloska. Na mondom engem ugyan nem hallgat le senki itt hajnalok hajnalán. Levadászom. 

Pont ideális helyre szállt le a földkerekség legvisszataszítóbb bogara. Felkapaszkodtam a virágállvány melletti asztalon a kanapé támlájának legeslegtetejére, és egy hanyag kapálódzó mozdulattal hat zsebkendővel elcsíptem a kis görényt. Így fél kézben a poloskával ( amiről ilyenkor átfut az agyadon, hogy kiszabadul és bosszút áll) visszanéztem és rájöttem, hogy én még ilyen magasan biz Isten nem tartózkodtam ebben a szobában. Mondhatjuk, hogy a helyzet magaslatán álltam. 

Mindegy, csak előre, a nyugodt alvásért, gondoltam bátran és azzal a lendülettel melléugrottam a kanapénak. Olyan szépen sikerült becsapódnom, hogy a küldetés így is teljesült, mert a bogár a helyén maradt ellentétben a csípőmmel, ami rohadtul nem volt felkészülve erre. 

Szerencsére a gyerekek felől egész nyugodtan adhatok elő világklasszis kaszkadőrjeleneteket, úgy alszanak, mintha macskagyökér lenne a jelük az oviban.

Ennyi hajnali zúgás után, már úgy gondoltam, itt az ideje felkelni. Ezt úgy 5 óra tájékán. Nem baj, mert jóból is megárt a sok, a négy és fél óra alvás sok is volt,  nyilván attól pörögtem fel ennyire. Szóval a napom az egy átlagos hétfő volt, ami nálam teljesen úgy fest mint más normális 3 gyerekes családoknál, csak azzal a különbséggel, hogy nem vagyok normális. 

 

Nagylány vagyok, netet veszek

Úgy alakult, hogy az elmúlt 5 évben tévé nélkül éltük a mindennapjaink. Csak mondom, hogy abszolút túlélhető az állapot, pláne mert helyette ott volt a világháló. Egyéb okok miatt azonban ez is megszűnt. Maradjunk annyiban, hogy a szomszéd nete mindig zöldebb. 

wifi.jpg

Nagylányosat játszottam tehát és elmentem internetet vásárolni. Végülis gyerekeket hoztam a világra, nevelem is őket, néha enni sem felejtek el adni nekik. Autót vezetek, számlákat fizetek (de még mennyit), nehogy már kifogjon rajtam a technika...hiánya.

Mondom a kisasszonynak:

-Helo. Nincs sem netem, sem tv-m. Szeretném, ha ez változna.

Azt mondja: - Oké, csak nyugalom, kérem szépen a lakcímkártyát, személyit és megoldjuk. Mindjárt kiküldök egy kollégát.

Aztahéccentségit' mondom ezek aztán fürgék. Le voltam nyűgözve: ráfrissítek a Pinterestre, Google tárhelyet szabadítok fel, már este le is szedem a szekszésnyújork összest, meg azt a rakás rajzfilmet, amiről egy fél méteres listát írtak a gyerekeim a hűtőre. 

Az álmodozásom félbeszakította a hölgy:

-Milyen típusú az előfizetés?

-Hátőőő, gondoltam ezt majd Te fogod megmondani nekem. 

Azt mondja - Akkor nézzünk egy szerződés számot!

Na, mondom nézzünk! Én nem vagyok semmi rossznak az elrontója.Számot nézni meg amúgy is nagyon jól tudok.  Nézem a monitort felcsigázva, hogy én most szerződésszámokat fogok nézegetni. Ő meg hasonló érdeklődéssel nézett az arcomba. 

Itt kezdett gyanús lenni, hogy kicsit elbeszélünk egymás mellett.

Mondom neki, figyu, szerintem vegyük újra a jelenetet, mert nem ugyanazt a filmet nézzük.

Szóval: Helo. Nincs sem netem, sem tv-m. Nem elromlott, hanem nincs. Nem is volt. Viszont szeretném ha ez a helyzet változna.

Úgyhogy könyörgöm, ki ne küldd azt a szegény kollégát, mert maximum a mikrómat tudja megjavítani. Vagy hát tudok neki munkát adni, szó se róla, de egy 80as években behúzott telefonkábelen kívül nem sok mindent talál a lakásban ami telekommunikációval kapcsolatos.

Kezdjük hát elölről:

Szia, Évi vagyok és szeretnék a világhálóból vásárolni egy kis szeletet, már feltéve ha még maradt.

És ha már ott vagyunk (meg mert nagylány vagyok), csapjunk hozzá egy tv csomit is. 

Először is  tisztáztuk, hogy mik a prioritások:hasítsanak a bitek, ne kelljen locsolni a póznát vagy sétálgatni a laptoppal, mert nem vicces ha a nemvárt fordulatnál lefagy a Lesszi hazatér, vagy a Bogyó és Babóca.

És mivel elég nehéz úgy a médiában dolgozni, hogy nem vagy rácuppanva a világhálóra, így tényleg tök jó lenne ha mielőbb megérkezne a nappalinkba a kolléga. Mondjuk tegnap. ( És azt is ünnepélyesem megígértem, hogy nem sózom rá a mikrójavítást.) 

Tudom, hogy a korrupció tilos és nem mindig eredményes, de töredelmesen bevallom, hogy felajánlottam a kisasszonynak egy tálca almás sütit, a "kollégáknak" meg egy egészalakos fotót - amin természetesen egy brazil szupermodell lenne, de ezt nekik nem kell tudni, had' iparkodjanak. 

Most vagy az van, hogy a lány gluténérzékeny, a srác meg meleg, de nem jutottam feljebb a VIP listán. Egyelőre várok türelmesen. 

P.S. A gyerekeim azóta fokozottan figyelnek arra, hogy lekapcsolják maguk után a villanyokat és csöpögésmentesen elzárják a csapokat. Szerintem a tv meg a net után, kezdik félteni a közműveket is, mert az egy dolog, hogy arra kényszerülnek esténként, hogy velem beszélgessenek, de mindezt gyertyafénynél már tényleg dögunalom lenne nekik. 

Ne szórakozz egy egyedülálló anyával

Főleg ha tudod, hogy szokott írni is. Senki nem mondta, hogy egyedülálló szülőnek lenni könnyű. Sőt, azt gondolom jókedvében senki nem dönti el, hogy megszívatja magát, mint a torkos borz és beleáll egy olyan helyzetbe, ahol egy rakás problémával kell szembeszállni, mégpedig úgy, hogy méhed drága gyümölcsei ebből semmit ne vegyenek észre. Sok az egyedi eset és van ahol ez is példaértékűen zajlik, de sajnos általában valamelyik fél szereti agyon buzerálni piszkálni a másikat, hogy esélye ne legyen nyugodtan élni.

De hogy van az, hogy a jogok és a kötelességek aránya kis hazánk törvényeiben nem arányban, de köszönőviszonyban sincsenek egymással? Csak kérdezem.

Hogy van az, hogy a gyerek bármilyen hiányosságáért, betegségéért, késésért, az édesanyát veszik elő, míg édesapa (tisztelet a kivételnek!) szabadon gyakorolhatja jogait, a kötelezettségek maximális telibe szarása mellett? Egy ismerősöm ismerősének az ismerősének (...) van egy olyan puttonya, amit az Istennek sem tud letenni.

Három kisgyerekkel, közös megegyezéssel szétválni nem okos döntés, viszont élhetőbb, mint egymás idegeire menni. Ekkor kénytelen leszel elmenni dolgozni, mert nem vagy Paris Hilton, ellenben az exed úgy csinál, mintha ő lenne Donald Trump. Ezen felbuzdulva, hogy véletlenül összejött egy üzleti siker, gondol egyet egy verőfényes reggelen, beül az csilliárdos audijába és úgy dönt, hogy elpereli a gyerekeket tőled.

 A születésnapodon beülsz a tárgyalóterembe és nagyon gyorsan eljutsz egy tudathasadásos állapotba. Szétnézel és rájössz, hogy egy büdös, ótvar zöld plüssel és sötétbarna bútorokkal berendezett teremben kell bizonyítanod, hogy nem teszel (tettél) semmi olyat, ami indokolja, hogy elvegye a gyerekeidet az apjuk.

Szűk egy évvel később vagyunk. Hősünk ugyanabban a teremben már kisebb arccal és lényegesen szűkösebb kerettel közli, hogy bármiben hajlandó megegyezni, mert visszanyalt a fagyi és hirtelen elvittek mindent a végrehajtók.

Azt gondolod eljött a Te időd, nincs több harc, meg tudtok egyezni, meghívod karácsony este, hogy a gyerekek érezzék az összhangot. A megbeszélt röhejes összegű gyerektartás azonban nem érkezik meg. Következő hónapban sem. És azután sem. A gyerekek jönnek, mennek, hiszen szükségük van mindkettőnkre és a munka sem végzi el magát, így jól jön a rugalmas kapcsolattartás. Nem szeretnéd kiforgatni, mikor amúgy is egy csődön van túl, de érzed, hogy hamarosan Te is túl leszel leszel egyen, ha nem változik a helyzet.

Többször kéred, hogy amiben megegyeztetek, legalább az érkezzen meg. Újra kezd talpra állni és fakultatív jelleggel fizetni kezd. Azonban elindul az iskola és ez kevés. Kéred, hogy a tartozásait adja oda, mert egy fizetésből albérletben három gyereket eltartani nem olyan egyszerű. A gyerek tabletet kap következő karácsonyra - amit haza nem hozhat. Mégsem akkora hát az anyagi baj. Próbálod kivetíteni, mennyibe kerül egy hónap, sőt egy nap. Reggel felkel a gyerek, elmegy pisilni, amihez nem árt, ha van wc papír. Ahogy az sem, ha ruhában és cipőben megy el az iskolába, hátán az iskolatáskával, amibe szintén valakinek bele kell tenni a belevalót.

Nem folytatnám, mert szerintem, akinek ép esze van, pontosan felfogja ezeket. Eljutunk arra a szintre, amikor amellett, hogy tetszőleges időpontokban és gyakorisággal segít a gyerekeket eltartani, még úgy is beszél, mintha a seggéből rángatna elő. Hol van már az együttműködés szele? Egyre nagyobb a szája, mert már van mellette egy királylány is, aki idézem „nap mint nap kiegyensúlyozott kapcsolatban él vele.” Innen is üzenem. Kölcsönadnám az elmúlt 8 évemet éjszakástól, hányós vírusostól, fogzástól, vérző sebektől, éjjeli üvöltözésektől és megaláztatásoktól, aztán lehet pislogni akkorát borul a nagy büdös egyensúly.

Végső út ilyen esetben az egyedülálló szülők számára a hatóságok segítsége, akiknek úgy borulnál a keblére, mint aki az utolsókat rúgja (közben tényleg) és várod, hogy azt mondják a másiknak: ember kapj már az eszedhez! Ehelyett azt mondják - neked, néhány hónap…. a papírmunka. Lehet a teljes Fűzfői Papírgyár munkáját ők intézik.

Addig köteles vagy mosolyogni, köteles vagy odaadni a gyerekeket, hagy hallgassák, anya milyen ember. Odaadod, mert nem akarod megvonni az atyai gondoskodást. Odaadod, mert van szíved. Odaadod, mert egyedül meghülyülsz. Odaadod, mert imádja a gyerekeit. Odaadod, mert oda kell. Az anyagi oldal és a gyermekek láthatása ugyanis külön hatáskörbe tartozik. Faszt.

Üzenem a törvényhozóknak, hogy kurvára egy hatáskör, ha egy olyan embernek kell átadnod minden alkalommal a gyerekeidet, aki mocskol előttük, aki elfelejti, hogy nem csak moziba kell vinni a gyereket, de iskolába is és még egy rakás helyre, ami baromi sokba kerül. Aki számára egy armageddon vagy és szívesebben látna egy fára csavarodva, vagy

„ha a gyerekek nem lennének, már rég kinyírt volna”.  

Szóval igenis egy lap a kettő. De mit tehetsz? Egyedül vagy. 

Dolgozó anyák egyesüljetek: tényleg rossz szülő, aki örül az iskolakezdésnek?

Tavaly ilyenkor kicsattantam, hogy már csak pár nap és kezdődik a suli és az ovi. Ekkor leforrázott egy (azóta már nem kedves) szintén három gyerekes ismerősöm véleménye, miszerint ez mennyire undorító dolog, hogy az anyák nagy része örül az iskolakezdésnek. Mert milyen jó egész nap együtt lenni a gyermekkel, közös programokat kitalálni, összebújni.

Igen ez mind nagyon jó. Én is örülök ha méhem kis gyümölcseivel egész nap csak lazítunk és fekszünk a strandon vagy a hűvös szobában. Ellenben ha a nem dolgozó (és munkát nem is kereső) ismerősömmel szemben én ezt tenném minden nap, egész egyszerűen kirúgnának.

Neki és a hasonló agysebész-filozófus szülőknek üzenem, hogy NEM vagyok rossz anya, azért, mert örülök neki, hogy hamarosan már nem kell nyúznom a gyerekeket, erőltetett programokat és kényszermegoldásokat kitalálni azért, hogy felügyelet alatt legyenek. NEM vagyok rossz anya, mert szeretem, ha van kerete a napunknak és tevékenyen töltjük azt. NEM vagyok rossz anya, mert le tudok válni a gyerekeimről és hiszem, hogy jól bánnak vele ott, ahol a nap nagy részét tölti.

És NEM vagyok rossz anya, mert van ez a fura szokásom ( az ítélkezőkkel szemben), hogy dolgozom. Könnyű úgy örülni a nyári szünetnek, ha eltartanak, és más dolgod sincs, mint 9-kor kikelve az ágyból kitalálni mit főzz (vagy hozass) ebédre.

Nem azért díjazom tehát, hogy lassan vége ennek az áldásos/áldatlan állapotnak, mert beteg vagyok és élvezem reggel korán kihajtogatni az ágyból a gyerekeim. Nem azért mert így több időm jutna magamra (dehogy). De még csak nem is azért, mert szeretem nézni, ahogy megpakolt hátizsákkal, fáradtan baktatnak ki a suliból a gyerekeim. 

Egyszerűen nagyon szűk keresztmetszet tudja úgy megoldani ezt a 10 hetet, hogy az mindenkinek üdítő és pihentető legyen. Több szendvicset csomagolok, többet hordom A-ból B-be a gyerekeket a nyári szünetben, mint év közben.

Nekünk sikerült olyan iskolát és tanítókat találni, akik a legjobbat hozzák ki a gyerekekből. Szóval azon kevesek közé tartozunk, akik tényleg több okból várják a sulit. És ettől NEM vagyok rossz anya. 

Szóval halkan súgom, ne ítélkezni tessék, hanem szépen kipróbálni a nagy átlag életét. Vagy elmenni 80 év GYES után dolgozni. És akkor majd ott is pukkan a pezsgősüveg, ha kicsit visszaállnak azok a szürke hétköznapok. ;)

 

„Takarodjatok innen!” – A balatoni vendégszeretet új arca

A gyerekeket idén elvittük életük első többnapos nyaralására. Talán meglepő, hogy csak most sikerült, de igenis büszke vagyok rá, hogy összespóroltam és végül egy kalandokban dús, sokat nevetős, magunkat degeszre evős és persze strandolós utazásunk volt.

Az internetes szállásfoglalón kiszemelt apartmannal kapcsolatban felmerültek bennem kétségek, amiket telefonon kívántam tisztázni a tulajdonossal. (Mindig az első megérzésre hallgass!) Ő az első percben készségesen felajánlotta, hogy inkább így telefonon foglaljak, nem kell ide az internet. Oké, mondom, ezen ne múljon, jobban szeretem a közvetlen dolgokat. (Erről azóta leszoktam.)

A szállásfoglalással a megérkezésünk napjáig minden rendben volt, leszámítva, hogy a megbeszélt kedvezményt csak részben kaptuk meg, így három napra, közel 100.000 forintért laktunk a kétszobás apartmanban, két felnőtt és három gyerek. Az apartman felszereltsége hagyott némi kívánnivalót maga után, ahogy a tök veszélyes konyhai gázpalack is, de mivel a grillezésre voltunk rápattanva, így a problémát elengedtük. (A gázt meg elzártuk.)

Az ipari mennyiségű grillkolbász megvétele után, felhívtuk a mindössze 7 kilónyi féléves kisbabával rendelkező barátainkat, hogy jöjjenek át, vacsorázzunk a teraszon. Ember ilyen hibát még nem vétett, ugyanis megérkezett Döbrögi, a ház ura. Nevezzük mondjuk Imrének-merthogy így hívják. (Azt nem tom, mit mászkál állandóan a vendégei körül, mert azt a kérdést egyszer nem tette fel, hogy minden rendben van-e?)

Betolja a biciklit, majd köszönés helyett elkezd a két barátunk előtt minősíthetetlenül beszélni, felháborodottan, hogy mit képzelünk, ide vendég nem jöhet, még vacsorára sem és különben hányan fogunk itt aludni?! Halkan helyre tettem, hogy nem gondolja komolyan, hogy így beszél a vendégekkel, és komolyan azzal sérteget egy Audival érkező fogorvost, meg a feleségét valamint a szállóvendégeit, hogy azon spórolunk, hogy nyolcan alszunk egy apartmanban. Hát hol a gránátba férnénk el?

Válasz nélkül hagyva elviharzott. Én néhány gyógyfröccs és sűrű „bazdmegéneztnemhiszemel” közepette próbáltam feldolgozni a történteteket és nyugtattam magam, hogy biztos a végén majd elnézést kér, ha látja, hogy itt kérem senki plusz személy nem potyázott és az apartmant sem gyújtottuk fel, sőt csillog villog.

A várt bűnbánás azonban elmaradt, búcsúzásig csak settenkedett, a szemünkbe sem nézett.

Elutazásunk pirkadatán már időben felkeltem, hogy maradéktalan állapotban adjam át az apartmant. Ekkor a Kedvesem félrehívta, majd nagyon baráti hangnemben nekiszegezte a kérdést: árulja már el, mi volt ez a hiszti? Felháborodottan közölte, hogy mit képzelünk kik vagyunk mi? „Imikém, én vagyok a vendég. Tudod?” – hangzott a válasz, ami arra volt elegendő, hogy hátat fordítson, de pechjére a háta mögött meg én álltam. Az én tárgyalási technikám pedig nem éppen kifinomult, így a Párom terve, miszerint kulturáltan közli vele, hogy ez nem járja, meghiúsult. Persze szeretem én az intelligenciát, de ha a másik félnek nulla van belőle, akkor én minek erőlködjek.

Ekkor már a teraszon ordítozott, a többi apartmanvendég füle hallatára, amikor is felbukkant Döbrögi takarítónője/lánya/szeretője, Tenyeresné Talpas Anomália. A nagy jódlivész idejéből maradt kockás csecskidobós ingében, pincsikutyát megszégyenítve kezdett el pattogni, miszerint "nem érted, hogy ide vendég nem jöhet?" Ja mondom, akkor tessék szépen bezárni a kócerájt, ugyanis itt csak vendégek vannak. De minimum vegyék ki a nevéből, hogy "családi" , mert minden csak nem családbarát. Mivel az IQ nem tört utat magának, így csak annyit reagált:Takarodjatok innen!

A helyzet menthetetlennek bizonyult, így inkább viccből még visszaszóltunk, hogy egy fél kiló gipsz alszik a lefolyóba. Persze ebből semmi nem igaz (biztos nem költök még gipszre is) de valami feladatot csak kellett adni nekik, hogy ne unatkozzanak. 

Epilógus: TUDOM (!!), hogy sok család el sem jut a Balatonhoz, de még a helyi tóra sem, ezért ne értse félre senki. Én is rengeteget gyűjtöttem, hogy ez megvalósuljon, pont ezért karmolt az ideg, hogy egy anti-vendéglátós így megkeserítette a víkendet. Ha bármi kétely kérdés felmerül benne, az a minimum, hogy normális hangnemben beszél azokkal, akik igénybe veszik a szolgáltatását. Tanultam vendéglátást és idegenforgalmat is, ahol alap: a vendégnek mindig igaza van! Pláne, ha tényleg igaza van.

A negatív tapasztalat után nem meglepő, ha sokan választják az elmúlt évek méltón nagy slágerét, az Adriát, ahol ugyanennyi (vagy kevesebb) pénzért a barátjának tekint a vendéglátó. Nincs nekem bajom a Balatonnal, de még az ottani emberekkel sem, miért is lenne? Viszont egy ilyen tapasztalat bőven elég ahhoz, hogy az ember már ne vágyjon oda egy darabig.

Bónusz találós kérdés: Na ki nem adott számlát?? :) 

Hétfő reggel: egyes alá, leülhet

Középfos őszi reggelre virradtunk március közepén. Egy madár beszorulhatott a társasházi kéménybe, mert 5.1-ben hallom minden reggel a madárcsicsergést napok óta, csak innen sejtem, hogy tavaszodik, mert az időjárás eddig nem sokat segített a felismerésben.

Próbáltam én pozitívan indítani a napot, Isten lássa lelkem. Elmondtam minden mantrát, amit kell egy hétfő reggelen. Jobb lábbal keltem ki az ágyból, hálát adtam az univerzumnak mindenért, amim van. Aztán ráfordulva a fürdőszobai tükörre megláttam, hogy az arcom Tim Burton éjjel átrendezte. Gondoltam hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből - ipari mennyiségű BB krémet viszek hát fel az említett területre, ami állítólag tökéletesít. Mondjuk azt nemtom mit, mert az arcomon nem sokat segített.

Komolyan elkezdtem aggódni, hogy reménytelen a helyzet, de akkor megjelent egy ébredező gyerek, hogy elterelje a figyelmem. Közölte (mit közölte, zokogta) hogy válság van. Na, mondom ácsi, a héten ebben a házban recessziónak helye nincs, mer’ tök be vagyok táblázva. Azt mondja: eltűnt A PINGVIN. Gond egy szál se, ki ne akarna pingvint vadászni hajnal 6-kor. (Én) Hiszti kimaxolva, mindenki hallja, Alíz in da house. Mégiscsak egy plüsspingvinről van szó, a héccencségit! Esküszöm, a Greenpeace jön nekem egy oklevéllel annyi állatot mentettem már meg itthon az enyészettől.

Negyed óra masszív agygörcs után: „Nézd Anya, elbújt az ágy mögé” –mondja szétsírt fejjel, csillogó szemmel, taknya, nyála egyben. (Az ágy nagyjából a testsúlyommal egyezik, így miután fél kézzel felemelem, reménykedem, hogy a parketta reccsent, nem a gerincoszlopom.) Egy gond kipipálva és még csak negyed 7. Kúl.

Szerintem világos, hogy felkönyörögni a ruhát 3 gyerekre hétfő reggel nagyjából akkora feladat, mint palack nélkül Himaláját mászni. Háttal. Pláne, hogy az egyenruhák (kék ingek) megint nincsenek kivasalva. Mivel ezt a műveletet mindig sikerül halál kómásan kivitelezni, így nettó 12 él van 1 gyerek 1 ingének 1 ujjában. Legalább felismerik a suliban a sajátjukat.

Két kávé, fél doboz kiömlött müzli, „éneztnemveszemfel” ruhakupac, újabb adag BB krém múlva el is indulunk a kocsihoz. (Ha lenne pálinkám, már nem lenne.)

 Úton vagyunk, hogy iskolába vigyük az ikreket, ami az előzményeket tekintve csodás teljesítmény. Meg is veregetném a vállam érte, ha nem akadt volna be a napindító pinvinszabadításnál.  A célszalag átszakítása előtt rájövünk, hogy otthon maradt a tízórais zsák. (Amit megközelítőleg 12-szer adtam a gyerek kezébe, hogy ezt elkerüljük.)  Hazarohantam, vissza a tízóraival - enni kell, nincs mese.

Bravúros fejszámolás után konstatálom, hogy egy gyerek még velem van, ami ugye több mint amennyivel munkába indul az ember lánya. Így fénysebességgel haladunk a zöldhullámon át, majd satufékkel megérkezünk az oviba. Ekkor életem értelmébe belé hasít a felismerés, hogy neki most (itt, azonnal) szorosabbra kell venni a benti szandálja mind a nyolc icipici (ki..szott) csatját. Ilyenkor már érzed, hogy annyi esélyed van időben beérni az irodába, mint egy sünnek a hatsávos autópályán, de üsse kavics, mégsem lötyöghetnek azok a tappancsok egész nap a szandálban.

Öt perccel és 157 új ősz hajszállal később már benn is van a gyerek a csoportszobában, ahol pusztán a rituális négy puszi öleléssel, és ennek ismétlése van hátra. Még utánam szól: „Anya! Elfelejtettem mondani, hogy este a Lellének varrnod kellene egy alvócimbi degut, gumiból meg szőrből. Majd kölcsönkérem Apától az igazit és elhozom hozzád mintának.” - Akartam is kérni Kislányom.

Hihetetlen, de sikerül elrajtolnom. A lendülettől lefejelem a faliújságot, mint vak delfin a tengeralattjárót. Szerencsére csak 3 dadus 2 óvónéni, három szülő és 10 gyerek látta, így vagy elkezdem magyarázni, hogy esküszöm nem ittam, vagy szó nélkül, koronát igazítva tovább libegek.

A piros lámpánál érzem az energiát, a sikertől dagad a mellkasom a félfától meg a bal halántékom, de azért csak mindenki a helyén és mindjárt én is. Szép munka Anyukám. Kisüt a nap, végre hallom más (szabad) városi madarak csicsergését is. Tökéletes parkolás után diadalittasan szállok ki a kocsiból és nyúlok a táskámért, amit a legnagyobb természetességgel hagytam a gyerek oviszsákja mellett az öltözőben.

Feltűnésmentesen 102 km/h-val elhagyom a parkolót és sok (nagyon sok) b@zdmeg kíséretében rongyolok az óvodáig. Szerintem létező ember holmiját ennyiszer még nem adták be óvodai csoportszobába. Lassan lesz egy saját talált tárgyak osztályom.

Az esélytelenek nyugalmával elindulok dolgozni. Megint. Útközben pedig megkérdeztem a gyerektől, hogy mit vegyek délután vacsira. Attól, akit 15 perce adtam be az oviba...

Jelentkezzen az, aki soha nem zárkózott még be a wc-re, mert ott találta az egyetlen menedéket hétfő este? Jó én se, nem, soha. És ma sem fogok. Csak kérdeztem.

süti beállítások módosítása