Reggel nem vagyok vicces. Nem úgy, mint a gyerekeim, akik még csukott szemmel, gyakorlatilag alfában arra a kérdésre, hogy ki mit kér reggelire, 3 tök különböző választ adtak: Piknik szendvics (még mit nem, nincs tavasz), nutellás palacsinta (asse tom, hol a palacsintasütő) és vajas kalács (jó persze, fonjam vagy csavarjam?)

Röhögtem, de Ők tök komolyan gondolták. Na, ez nem járható út, pláne, hogy én meg sült bacont kívántam, de mintazálllat.. A palacsintát alapból elvetettem, mert ugye az első mindig rosszul sikerül. Na, nekem az összes többi is.. és kudarccal nyitni a hétfőt, nem annyira hívogató..

Tonhalkrémes pirítósban egyeztünk ki, mert az legalább lassan készül el, viszont büdös is. De legalább nem kell 6 félét készítenem.. És szeretjük…és még talán egészséges is.. kicsit…

Van egy kis szélütésem ezzel a témával kapcsolatban néha, de hál’ Istennek hosszú lappangás után, elég gyors a lefolyási ideje. Ritkán zöldülök be ilyen agresszíven, de olyankor aztán, annyi minden kajának a spájzban, ami esetleg tartósítószert tartalmaz. Meg cukrot. Meg annak is, ami csak olyan mellett van a polcon. Szóval ilyenkor ámokfutok a kamrám mind a 2 négyzetméterén, és szentül hiszem, hogy ez jó. Aztán zokogva futok csokit, cukrot, kenyeret, karajt meg 'kóbászt' venni…

Mikor vége a nagy gasztronómiai vésznek a lakásban, akkor előkerülnek a sportcuccok. Mert ha már össze-vissza eszek, legalább mozogjak. Az van, hogy egy kiadós lépcsőzés után (értsd: első emeletre) úgy szédülök, mint aki az Eiffel torony tetejére ment fel 30 kilós hátizsákkal. Háttal. Futva.

Szóval ez sokat elárul a kondimról, meg az is hogy a sportszerek és ruhák olyan mélyen el vannak ásva, hogy előbb kerül a kezembe az elsőáldozási emlékkönyvem vagy a kipotyogott tejfogaim, mint egy futócipő.

A tájékozott barátaim fel szoktak világosítani, hogy milyen edzésekre járnak, én meg többnyire azt hiszem ,hogy kórházi kezelésről vagy egy idegen országról beszélnek.

Mindenki erobikázik, téerikszel, hotájronozik meg plankingol, meg kellemetlenkednek itt a tökéletes testükkel, nekem meg bárhol lehet csomót kötni a bőrömön.. Na azért ez mindennek a teteje, nehogymár…

A nyáron szóba elegyedtem egy lánnyal a tónál, aki bennégett a szoliban szegény, de ettől még olyan feszes volt, hogy a beszélgetés után elvonultam sírni a nádasba. És annyira mondta, hogy mit hogy kell csinálnom, ennem (nem ennem), hogy befeszüljek - mármint a bőröm - , hogy szabályosan idegesített. Nem szerepelt a felsorolásban ugyanis sem az alvás, sem a filmnézés, sem a tedd fel a lábad és nézd a felhőket, igyál koktélt, szeresd felebarátod, sem a császárszalonna vagy a házikolbász, a fehér kenyeret meg egyenesen a sátán eledelének gondolná, aki először hall róla.

Szóval nagyon felhúztam magam a lelkesedésén, merhogy’ az enyém meg egyre fogyott., De személyes frusztrációból csak nem állok már neki nyilvános helyen bemutatni a harctudásom, plusz biztos nem megyek böribe egy tökéletes test miatt. Pláne, hogy nem is az enyém az..

Azért végig érezhető volt a cinizmus a hangjában, de igazából az borította ki a bilit, mikor elkezdte fejtegetni, hogy vajon miért hagyják el magukat azok, akik szülnek.

"Mert direkt így akarjuk. Van egy titkos klubunk is, ahol arról beszélünk, hogyan tudnánk minél kevesebb időt magunkra fordítani. Tudod, igyekszünk minél tovább sikálni a sz*ros bodykat, hogy ne legyen időnk semmi másra, hisz ennél szebb nincs is a világon. Abból meg külön sportot űzünk (szóval végül is sportolunk) hogy napi ötször összepakoljuk a lakást, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy drogtanya egy durva after után, de ezt is persze pusztán időhúzás miatt. Sőt szívesen esszük mi is ugyanazt a kaját, mint a családunk többi tagja, és nem azért mert túlzásnak érzem (és már fizikai képtelenségnek) saját magam részére egy ötödik fogást készíteni, hanem csak úgy. Mert elhagyjuk magunkat. Vagy inkább az erőnk hagy el..."

Kicsit erősnek éreztem az okfejtést, kérdeztem, hogy eszünk-e egy lángost? Azt hitte viccelek… Nem lettünk barátok.

P.S.: -akkorisbefeszülöknyárra-