Középfos őszi reggelre virradtunk március közepén. Egy madár beszorulhatott a társasházi kéménybe, mert 5.1-ben hallom minden reggel a madárcsicsergést napok óta, csak innen sejtem, hogy tavaszodik, mert az időjárás eddig nem sokat segített a felismerésben.

Próbáltam én pozitívan indítani a napot, Isten lássa lelkem. Elmondtam minden mantrát, amit kell egy hétfő reggelen. Jobb lábbal keltem ki az ágyból, hálát adtam az univerzumnak mindenért, amim van. Aztán ráfordulva a fürdőszobai tükörre megláttam, hogy az arcom Tim Burton éjjel átrendezte. Gondoltam hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből - ipari mennyiségű BB krémet viszek hát fel az említett területre, ami állítólag tökéletesít. Mondjuk azt nemtom mit, mert az arcomon nem sokat segített.

Komolyan elkezdtem aggódni, hogy reménytelen a helyzet, de akkor megjelent egy ébredező gyerek, hogy elterelje a figyelmem. Közölte (mit közölte, zokogta) hogy válság van. Na, mondom ácsi, a héten ebben a házban recessziónak helye nincs, mer’ tök be vagyok táblázva. Azt mondja: eltűnt A PINGVIN. Gond egy szál se, ki ne akarna pingvint vadászni hajnal 6-kor. (Én) Hiszti kimaxolva, mindenki hallja, Alíz in da house. Mégiscsak egy plüsspingvinről van szó, a héccencségit! Esküszöm, a Greenpeace jön nekem egy oklevéllel annyi állatot mentettem már meg itthon az enyészettől.

Negyed óra masszív agygörcs után: „Nézd Anya, elbújt az ágy mögé” –mondja szétsírt fejjel, csillogó szemmel, taknya, nyála egyben. (Az ágy nagyjából a testsúlyommal egyezik, így miután fél kézzel felemelem, reménykedem, hogy a parketta reccsent, nem a gerincoszlopom.) Egy gond kipipálva és még csak negyed 7. Kúl.

Szerintem világos, hogy felkönyörögni a ruhát 3 gyerekre hétfő reggel nagyjából akkora feladat, mint palack nélkül Himaláját mászni. Háttal. Pláne, hogy az egyenruhák (kék ingek) megint nincsenek kivasalva. Mivel ezt a műveletet mindig sikerül halál kómásan kivitelezni, így nettó 12 él van 1 gyerek 1 ingének 1 ujjában. Legalább felismerik a suliban a sajátjukat.

Két kávé, fél doboz kiömlött müzli, „éneztnemveszemfel” ruhakupac, újabb adag BB krém múlva el is indulunk a kocsihoz. (Ha lenne pálinkám, már nem lenne.)

 Úton vagyunk, hogy iskolába vigyük az ikreket, ami az előzményeket tekintve csodás teljesítmény. Meg is veregetném a vállam érte, ha nem akadt volna be a napindító pinvinszabadításnál.  A célszalag átszakítása előtt rájövünk, hogy otthon maradt a tízórais zsák. (Amit megközelítőleg 12-szer adtam a gyerek kezébe, hogy ezt elkerüljük.)  Hazarohantam, vissza a tízóraival - enni kell, nincs mese.

Bravúros fejszámolás után konstatálom, hogy egy gyerek még velem van, ami ugye több mint amennyivel munkába indul az ember lánya. Így fénysebességgel haladunk a zöldhullámon át, majd satufékkel megérkezünk az oviba. Ekkor életem értelmébe belé hasít a felismerés, hogy neki most (itt, azonnal) szorosabbra kell venni a benti szandálja mind a nyolc icipici (ki..szott) csatját. Ilyenkor már érzed, hogy annyi esélyed van időben beérni az irodába, mint egy sünnek a hatsávos autópályán, de üsse kavics, mégsem lötyöghetnek azok a tappancsok egész nap a szandálban.

Öt perccel és 157 új ősz hajszállal később már benn is van a gyerek a csoportszobában, ahol pusztán a rituális négy puszi öleléssel, és ennek ismétlése van hátra. Még utánam szól: „Anya! Elfelejtettem mondani, hogy este a Lellének varrnod kellene egy alvócimbi degut, gumiból meg szőrből. Majd kölcsönkérem Apától az igazit és elhozom hozzád mintának.” - Akartam is kérni Kislányom.

Hihetetlen, de sikerül elrajtolnom. A lendülettől lefejelem a faliújságot, mint vak delfin a tengeralattjárót. Szerencsére csak 3 dadus 2 óvónéni, három szülő és 10 gyerek látta, így vagy elkezdem magyarázni, hogy esküszöm nem ittam, vagy szó nélkül, koronát igazítva tovább libegek.

A piros lámpánál érzem az energiát, a sikertől dagad a mellkasom a félfától meg a bal halántékom, de azért csak mindenki a helyén és mindjárt én is. Szép munka Anyukám. Kisüt a nap, végre hallom más (szabad) városi madarak csicsergését is. Tökéletes parkolás után diadalittasan szállok ki a kocsiból és nyúlok a táskámért, amit a legnagyobb természetességgel hagytam a gyerek oviszsákja mellett az öltözőben.

Feltűnésmentesen 102 km/h-val elhagyom a parkolót és sok (nagyon sok) b@zdmeg kíséretében rongyolok az óvodáig. Szerintem létező ember holmiját ennyiszer még nem adták be óvodai csoportszobába. Lassan lesz egy saját talált tárgyak osztályom.

Az esélytelenek nyugalmával elindulok dolgozni. Megint. Útközben pedig megkérdeztem a gyerektől, hogy mit vegyek délután vacsira. Attól, akit 15 perce adtam be az oviba...

Jelentkezzen az, aki soha nem zárkózott még be a wc-re, mert ott találta az egyetlen menedéket hétfő este? Jó én se, nem, soha. És ma sem fogok. Csak kérdeztem.