Én tudok veszíteni..mondjuk nem annyira szeretek.Gondoltam adok egy esélyt a hónak. Elvégre a gyerekek úgy várták, olyan szép fehér…és a gyerekek is várták..és fehér.. Reggel 7-kor kitárom hát az ablakot, hogy a beszippantsam a friss hó illatát és az ébredező utcát, házakat nézzem. Ebben a pillanatban (nyilván a reggeli ábrázatomtól) egy akkora lavina csattant le a tetőről, hogy az Alpokban is összeomlana a hegyilogisztika.

A kicsit sem különleges természeti jelenség egy békésen cigarettázó, reggel 7-kor már  takonyrészeg manus kapucniját okádta tele, egy olyan 15 kiló ónos latyakkal. Reakciójából ítélve nem sherpa volt előző életében. (és a következőben sem lesz) „F*szom a hóba” –kiáltott fel hősünk.  Na, mondom, akkor elfordulok, ha benne van, biztos nem nézem végig, ahogy le is fagy.

Mindegy, hosszú még a nap. Azon kezdtem agyalni, mit csináljak a szánkóval, mert a gyerekeknek nem adom be, hogy a latyak az nem hó, és ha évek óta trx-eznék, sem tudnék elhúzni három gyereket, 3 ágyneműt, 3 oviszsákot 1 szánkón 2 kézzel. Az első ötletem az volt, hogy felaprítom tűzifának nehezebb napokra, aztán átgondoltam és higgadt fejjel, felnőtt, felelős döntést hoztam. Megvesztegettem Őket csokival. Állati sok csokival.

Eleveztünk hát az óvodáig. Elhaladtunk több manuális hókotró mellett, akik a hólapáttól biztonságos távolságra cigarettázva olyan hanyagul szórták a sót a járdára fél kézzel, mint gyerekkoromban a disznóvágáson a fehérszalonnára, a 10 ágyasszilva után a bölcsek.

Mondjuk a só hatékonyságát nem annyira éreztem, mert olyan szépen estem seggre, ilyen akrobatikus gimnasztikai elemeket teljesen nélkülöző csavarral, öröm volt kiszedni a lábam a nyakamból. Alig bírtam meggyőzni a vinnyogva röhögő gyerekeket, hogy ez nem a show része volt. Borzasztó egyébként, egy csepp együttérzés nincs ebben a generációban, én mondom.

 Milyen jó, hogy kereken két napig kellett ilyen jellegű problémákkal küzdenünk, úgy tűnik, az igazi tél az érdeklődés hiányában és a felmelegedésre való tekintettel elmarad. Megint.