Mekkora belső harmónia kell ahhoz, hogy valóban megéljük a szeretetet? A szép pillanatait, a fájdalmait, a buktatóit, a belőle való feltöltődést. A szeretet választható, vagy irányíthatatlanul belefonódik életünkbe? El tudjuk dönteni, hogy kit „akarunk” szeretni? És lehet-e jól szeretni? Csak úgy érdemes és csak úgy lehet…

„A szeretet szó, különböző érzelmeket, állapotokat, magatartásformát mutathat a személyek közötti vonzalomtól az étkezés öröméig. Utalhat erős kötődést jelölő érzelemre, és személyes vonzódásra.” Tudományos megközelítések szerint erről szól a szeretet, kvázi definíciót kapunk róla. De hogy lehet-e nélküle élni, arról nem szól a fáma. Illetve arról, hogy érdemes-e?

Mert remek és csodálatos dolog a biológia, a természettudomány, az anyagi javak és minden, ami földi létünket meghatározza, de az hogy képesek vagyunk-e önzetlenül szeretni egészen rányomja bélyegét az életünk minden területére.

A gyerekek és a szeretet esete az egyik legszebb és legtisztább dolog a világon. A legjobb lecke az lenne, ha az ember csak leülne egy kis lény mellé és figyelné. Órákig, napokig, hetekig. Persze elég gyorsan véget érne a megfigyelés, mivel van ez a fura szokásuk a gyerekeknek, hogy néha éhesek, meg álmosak…Tehát nem peregne sokáig a film előttünk. De biztos, hogy a feltétlen szeretet olyan formája tárulna elénk, amit mindenre képesek átvezetni. Félelmetes energiákkal tölti fel az embert, és ha kellő odaadással figyeli a kicsit, akkor talán elsajátíthatja az érzelmi képességeinek minimális részét. Mert Ők még tiszták és őszinték.

A világ, a környezetünk, az életünk alakulása csiszol olyanná, amilyenek vagyunk. De mégis hogy van az akkor, hogy egy nehéz sorsban nevelkedett gyermek is képes érző, szeretni való és szeretni vágyó felnőtté válni?

Sok esetben fejtegetik hozzáértő (néha hozzá nem értő) emberek, hogyan képes valaki szeretet adni, ha nem kapott? Valószínű, hogy mégis érték olyan impulzusok, találkoztak olyan személlyel, akiben „meg tudtak kapaszkodni”, akinek el tudták hinni, hogy lehet másképp is. Elég egy kedves idegen a buszról, egy tanárnő, egy osztálytárs, egy új szomszéd, vagy egy szerelem.

A részekből lesz az egész, a sok apró pillanat, találkozás kristályosít és a végén ezek által válunk azzá, akik vagyunk. Ahogy Müller Péter írja: „…nem csak az utolsó levél, hanem az egész ág és minden letépett levélke egyformán fontos.” Jól érezzük-e magunkat egy olyan munkahelyen, amit nem szeretünk? Kellemes-e olyan házban élni, ahol a szomszédok nem szívlelik egymást? Ki tudunk-e teljesedni egy olyan kapcsolatban, amit nem a szeretet és annak kimutatása vezérel? És tudunk e teljes életet élni, ha nem szeretjük önmagunkat? Ahhoz, hogy kifejezhessük szeretetünket mások felé, ahhoz gyakorolni és egyszerre érezni is kell a szeretetet önmagunk iránt. Sok ember beszél a erről, önmagával szemben azonban nem gyakorolta soha. Hogyan is szerethetne őszintén valaki másokat, ha önmaga felé ezt nem tudja sem kifejezni, sem megélni? Mennyivel jobban ragyognak azok az emberek, akik egyensúlyban vannak magukkal és a világgal is... Ez minden siker, minden boldogság, minden személyiségbeli fejlődés igazi alapja.

És rettenetes közhely, de a szeretet tényleg nem kér, csak ad. Egyszerűen ajtót kell nyitni, hogy szabadon járhasson ki és be. És nem kell félni, nem fáj..