Mindjárt mondom ki az és miért (Te is és én is, efelől nyugodt lehetsz) , csak előbb elmesélnék egy játszótéri börleszket. Aki nem bírja a terhelést, az forduljon el.

Szóval az említett műveleti területen egy törpe fel alá csimpaszkodott a mászófalon. Én már a látványtól elfáradtam, de Ő csak mászott, mááászott, mintha a Csomolungmára tréningezne. Közel egy óra után a sherpák is feladták, és Anyuka is. Először türelmesen szólt neki, hogy azért ha kilevegőzte magát fenn a hegyen esetleg elindulhatnának haza, mert megromlik a vacsorára szánt nyersanyag a zacsiban.

Nyugtázta, hogy a gyerek - nyilván a nyomáskülönbség miatt - szelektíven hall, így előkapta a matek tudását. Előre bocsátotta, hogy háromig számol ( 2 perc alatt) és akkor Ő egy okos kisfiúval (azt nem mondta melyikkel) szépen elhagyja a játszóteret.

A gyerek meg úgy volt vele, hogy nem szar ez kéremszépen, hogy elkapkodjuk meg kell mászni rendesen azt a falat, ha már nekifogott. (Anyán látszott, hogy a fáradtságtól korántsem volt már cselekvő részese a történetnek, de mégsem hagyhatta ott a kis ördögbőrt) Ekkor jött egy olyan kérés, hogyaszongya’ : Anya szedjél leee. Mire teljes joggal kapta azt a választ, hogy ha felmentél próbálj meg lejönni, nem szeretnék már bemenni a homokba. És itt a kulcsmondat. Ezt hallván ugyanis egy szemfüles szaranya megfigyelő radarral rendelkező mintapéldány felszisszent – persze csak halkan:

„Mert mi baja lesz a homoktól? Eldobom az agyam, az ilyen anyáktól.”

Először is: dobd, de ha lehet, ne a játszótéren, veszélyes hulladék. Másodszor: mégis milyen? A gyerekkel birkatürelemmel ámde határozottan beszélt az Édesanya bevetve az évszázados trükköket, amikkel haza lehet cibálni egy gyereket. Teljesen átlagos jelenetet láthattunk, mégis akadt köztünk egy, aki hibátlanul oldotta volna meg. Nyilván nála a gyerek mindig első szóra mozdul, és ő is kimondottan vágyik rá, hogy 8 óra munka, 2 óra játszótér és bevásárlás után, halál éhesen, fáradtan és büdösen még gázoljon egyet a porban. Na, az eset után én tüntetőleg nem voltam hajlandó belemenni a homokba, és ezt hangoztattam is a gyerekeknek. Sokszor. A homok szó annyiszor hagyta el a számat, hogy szerintem kétségbe vonták a hovatartozásom.

Szóval árulja már el nekem valaki, hogy miért kell ennyire hülyének lenni? Mindenki rosszul neveli a gyereket, mert nem úgy csinál valamit, ahogy más? Létezhetetlen, hogy ilyen esetben nem az együttérzés, a bajtársi ösztön érzése fogjon el.

Velem előfordult, hogy legszebb fekete-fehér vásár és ünnepnapi ruhámban merészkedtem a játszótérre. Nem azért mert ez a hobbim, hanem mert egy értekezlet után last minute estem be az oviba és már reggel lepapíroztam a gyerekekkel, hogy ha senki nem késik el reggel, akkor borítékolhatják a délutáni játszózást. Mégsem azt kapja ilyenkor az ember lánya, hogy milyen szuper, hogy munka után egyből a gyerekekkel törődik, hanem: "Hahaha, Te helyszínt tévesztettél?" ( Te meg bolygót b.meg?)

Én szaranya vagyok például, mert előfordul, hogy fél 10-kor táncolok a gyerekekkel az ágyon, de az is, hogy fél 8-kor már ágyba dugom Őket, mert úgy ítélem meg, hogy tök fáradtak. (Vagy én esem össze mentem.) Mert nem halok éhen, csak mert a gyerek még 4 órahosszát szeretne mászókázni. Mert nem tudok (nem is akarok) minden káromkodásra gyerekbarát szinonimát. Mert hoztam egy döntést, ami a legnehezebb volt mind közül és a mai napig hiszem, hogy képes vagyok legtöbbször egyedül is elég jól (nem hibátlanul!!) csinálni a feladatokat, amikkel a gyereknevelés jár. Hibázni pedig ér, mert jó rajta nevetni, jó tanulni belőle és jó újra felállni.

Nem tökéletes képet akarok a gyerekeim elé helyezni, hanem a valóságot.

Nem azt szeretném, hogy soha ne essen el, hanem ott szeretnék lenni, hogy betapasszam a bibist.

Nem szeretném, hogy mindenhez értsen, hanem hogy találja meg, amit szeret és annak éljen.

Nem akarok mindig elvonulni sírni, mert ha nem látják, hogy én is lehetek szomorú és megbántott, akkor Ők sem mernek majd megnyílni előttem.

Nem akarom, hogy mindent elhiggyen, amit lát, azt szeretném, hogy tanuljon meg hinni magában, mert akkor kinyílik a világ.

És néha azért sem akarok belemenni a homokba. 

Én tudok veszíteni..mondjuk nem annyira szeretek.Gondoltam adok egy esélyt a hónak. Elvégre a gyerekek úgy várták, olyan szép fehér…és a gyerekek is várták..és fehér.. Reggel 7-kor kitárom hát az ablakot, hogy a beszippantsam a friss hó illatát és az ébredező utcát, házakat nézzem. Ebben a pillanatban (nyilván a reggeli ábrázatomtól) egy akkora lavina csattant le a tetőről, hogy az Alpokban is összeomlana a hegyilogisztika.

A kicsit sem különleges természeti jelenség egy békésen cigarettázó, reggel 7-kor már  takonyrészeg manus kapucniját okádta tele, egy olyan 15 kiló ónos latyakkal. Reakciójából ítélve nem sherpa volt előző életében. (és a következőben sem lesz) „F*szom a hóba” –kiáltott fel hősünk.  Na, mondom, akkor elfordulok, ha benne van, biztos nem nézem végig, ahogy le is fagy.

Mindegy, hosszú még a nap. Azon kezdtem agyalni, mit csináljak a szánkóval, mert a gyerekeknek nem adom be, hogy a latyak az nem hó, és ha évek óta trx-eznék, sem tudnék elhúzni három gyereket, 3 ágyneműt, 3 oviszsákot 1 szánkón 2 kézzel. Az első ötletem az volt, hogy felaprítom tűzifának nehezebb napokra, aztán átgondoltam és higgadt fejjel, felnőtt, felelős döntést hoztam. Megvesztegettem Őket csokival. Állati sok csokival.

Eleveztünk hát az óvodáig. Elhaladtunk több manuális hókotró mellett, akik a hólapáttól biztonságos távolságra cigarettázva olyan hanyagul szórták a sót a járdára fél kézzel, mint gyerekkoromban a disznóvágáson a fehérszalonnára, a 10 ágyasszilva után a bölcsek.

Mondjuk a só hatékonyságát nem annyira éreztem, mert olyan szépen estem seggre, ilyen akrobatikus gimnasztikai elemeket teljesen nélkülöző csavarral, öröm volt kiszedni a lábam a nyakamból. Alig bírtam meggyőzni a vinnyogva röhögő gyerekeket, hogy ez nem a show része volt. Borzasztó egyébként, egy csepp együttérzés nincs ebben a generációban, én mondom.

 Milyen jó, hogy kereken két napig kellett ilyen jellegű problémákkal küzdenünk, úgy tűnik, az igazi tél az érdeklődés hiányában és a felmelegedésre való tekintettel elmarad. Megint. 

Mondják, hogy a zseni átlátja a káoszt. Elég sokat elárul tehát a szellemi képességeimről, hogy soha nem találok semmit. Ami kellene az soha nincs a helyén, ami meg nem kéne, tuti hogy a talpad alá kerül. És hegyes. Rohadtul hegyes.

Néztem régebben a müzli meg multivitamin reklámokat. Reggel besüt a nap az ablakon az IKEA-ból pattintott szobába. Apa tökéletesen borotvált arcára (pedig az arcszőr igenis szekszi) boldog csókot nyom Anya, tökéletes sminkben. Közben berohan két masszívan skandináv külsejű gyerek, hogy összeugrálja a ropogósra keményített ágyneműt. Együtt leszaladnak a lépcsőn, márksz end szpenszer pizsamakollekcióban, versenyeznek, hogy ki önt először a pocokeledelből a müzlistálkába…bohém percek, kacagás….

Na. Mondom, nálunk mi a helyzet. Szaladni mi is szoktunk lefelé a lépcsőn. Mondjuk a lépcsőházban, tehát igyekszem figyelni, hogy ne pizsiben tegyük. (azt nem mondom, hogy nem fordult még elő) Arcszőröm nekem sincs, és sminkben néha én is el szoktam aludni (meseolvasás közben)…deee mondjuk az előző napiban így akaratom ellenére is füstösek a szemeim reggel.

A gyerekeim minimum kiröhögnének, sőt be is zárnának a spájzba, ha müzlivel akarnám kiszúrni a szemüket ehető reggeli helyett, szóval nálunk a müzlistálkák ilyenkor pihennek a szekrényben. Azért szoktuk használni. Koviubit teszünk bele a pörkölt-nokedlihez. Ugrálni pedig Ők is szoktak, csak általában este (reggel igen passzívak, ami a mozgást illeti), akkor is tetszőlegesen kiválasztott személyek arcán, fején, veséjén… ki mit enged meg.

Nálunk tehát inkább csapatépítő tréninggel ér fel a reggel, bár én néha úgy élem meg, mint a passiót.

A nem mesébe (reklámba) illő tökörészés után, apró késéssel (úgy negyed és fél óra közötti), felkerekedünk egy ilyen El Camino jelleggel, annyi szatyorral és csomaggal a kezemben (nyakamban, hátamon), hogy a hómlesszek egyenesen felnéznek rám.

Hasítunk a rollerekkel, mint a szuvas fog fájása, hajunkat tépi a szél, tele vagyunk tervekkel, látjuk a fényt az alagút végén. A szemeim folyton rajtuk, a gyerekek GPS-koordinátáit minden percben tudja egy Anya. ( Kivéve mikor nem.) Baj lehetett a fedélzeti computerrel, mert egy percre szem elől tévesztettem a legkisebb közös többszöröst, aki ezt kihasználta, hogy megnézze a talajt közelebbről. Arccal és teljes testfelülettel terült el a legnagyobb tócsában, ami a megyében található. Nagyon alapos felderítést kellett végeznie, mert napok óta nem esett eső.

Szerencsére a reggeli blokk még rajta van a kis agyán így nem esik kétségbe, a többiek pedig miután összekanalaztuk, megpuszilgattuk az Aprólékot, betegre röhögik magukat, pusztán testvéri szeretetből. És ennél a pontnál, már egészen reklámba illő a reggeli mókakacagás. Mondjuk sárral beterítve, szóval inkább mosószerreklámba illő. De IKEA-s bútoraim nekem is vannak ám. Meg skandináv külsejű szőkéim is. 

Ezúton is szeretném megköszönni a közétkeztetésért felelős okos, felnőtt embereknek, hogy vigyáznak a gyerekeink karcsú vonalaira. Tényleg nem tudtam már mihez is kezdjünk abban a rengeteg szabadidőben, ami, kb. 5 és 7 óra között a családi élet színtereként szolgál, de szerencsére lekötöm magam többfogásos menük készítésével, ahogy reggel is. Igaz ráérnék 6-kor kelni, de mennyivel jobb fél órával korábban, hogy sült, főtt, kiadós tápláló reggelit produkáljak. Fitten, frissen juhéjj.

A só ellenség. Száműzzük gyorsan mindenből. Bravó. Zseniális ötlet, kellett, mint zsebbe a hígsz@r.

Az egy dolog, hogy a gyerekeink úgy kollektíven alig esznek, mióta sószegény (mármint sómentes) kényszerdiétán vannak. De az is tuti, hogy lassan egy michelin-csillagos szakácsot kenterbe verek. (gyakorlatilag még én lehetek hálás tehát) Meg amúgy is. Ki nem szeret éjszaka főzni? Meg reggel? Meg úgy mindig mikor van egy kis ideje?

Ha a gyerek nem eszik, akkor ingerültebb, fáradékonyabb, nem tud koncentrálni és sok ingerült és nem koncentráló gyerek mellett bizony nem lennék az óvónők helyében. Meg szegények, hogy magyarázzák meg a gyerekeknek, hogy miért nincs semmi íze a kosztnak?

Mi lesz a következő? Fegyelmit kap az a gyerek, aki elkiáltja magát az oviudvaron, hogy "Sót vegyenek!!" ? Ráfogják, hogy dílerkedik. A Só című népmesét meg tilos lesz mesélni, mert felbújtásnak minősül.

Biztos jóóó sok egyetemet kellett végigkoptatni, azért hogy az illetékesek ilyen bölcs döntéseket hozzanak. Magyarázza már el valaki, miért kell ennyire hülyének lenni? Persze maradjak csendben, mert most már ingyen is van a hamika. Na, akkor ezt a reformot én inkább elcserélném pár tonna sóra, ha lehet.

Értem én, hogy nem gasztrotúrára visszük be őket az oviba, de azért én már a káposztás leves – sóskafőzelék kombót is eléggé övön alulinak tartom. Pláne só nélkül. Mindenesetre, ha innen nézzük, ne adjunk vörös húst, mert az méreg, a cukor hizlal, a szénhidrát a sátántól való, a hüvelyesek puffasztanak, a tojásra, tejre meg egy percre fordulsz el és hopp már allergiás is a gyerek.

Icipici figyelemfelkeltés gyanánt elmennék ebédelni a döntéshozó zsenikkel a Gundelbe vagy Alabárdosba, vagy valamelyik csóró sztékháuzba, ahol a sótlanul feltálalt ételek elé odatenném a fűszertartót. Amikor meg érte nyúlnak akkor egy olyan fél méteres vonalzóval osztaná Horváth Rozi néni a körmöst, „Nana, kis csibész…ejnye már a só nem egészséges, Te mondtad.”

Marhára remélem, hogy ez csak pillanatnyi elmezavar. Az összes ipari hulladékot áruló gyorséttermet szeretettel öleli keblére az ország, nyilván azok jóval egészségesebbek, mint a jó öreg nátrium-klorid.

P.S.: Most lett kész a paprikás csirke nokedlivel. Igen, most. Sül a rebarbarás pite. Reggelire meg tükörtojás lesz pirítóssal. Meg SÓVAL. Bibíí.

Nem csoda, hogy az anyák szerepzavarban vannak. Tegnap azt éreztem, ha még egy negatív vagy pozitív kritikát, képet meglátok szerencsétlen (mázlista) Katalin hercegnőről, biz' Isten, alapítok egy gittegyletet, azzal a mottóval, hogy: " Ha nem úgy nézett volna ki szülés után mint egymillió dollár, akkor azért érte volna szó a ház (palota) elejét, így meg megy a szarfűrészelés, amíg a kishercegnő le nem diplomázik, hogy mennyibe került a ruha, a smink, a cipő, amiket viselt."

Amúgy ha végtelen lenne a bankszámlám, valószínű én sem léghajónak öltözök és nem az egyetlen pacskert húzom a kalács lábamra amikor elegánsan (tehát derékszögben előredőlve) elhagyom a kórház épületét.

Ami engem illet, ha valaki anno azt mondja nekem, hogy álljak ki az egész világ (vagy akár két ember) elé a performance után néhány órával, tuti, hogy beköttetek az illetőnek is egy oxitocint, csak hogy biztos összehúzza amit kell. Azért, hogy felültem az ágy szélére, minimum az örömódát vagy az áj vill szörvájvot kellett volna egy focicsapatnak elénekelnie (boxeralsóban), nemhogy az arcomba nyomjanak peterencésrúd méretű objektíveket. 

A rokonoknak is megmondtam, hogy rácsapok a kezükre, ha fél centinél jobban belelógok a fotókba.Tudták, hogy a hormonok nem viccelnek. Meg is kaptam, hogy érzékeny vagyok. Nem öregem, csak most stoppoltak össze és nyilván ezért az esztétika hiánya a teljes testfelületemen. Nem annyira mutogatnám.

Bár a hercegnőnek ugye nem sok választása volt, (anno ez lehet az apróbetűsben volt), azért mindenki a saját képességeihez mérten izomkodjon ilyenkor szerintem, mert nem divatbemutatón vagyunk.

Elegáns volt például egy makulátlan külsejű anyuka a szomszéd barakkból a kórházban, akit jól láthatóan arcon csapott a Fashion Days szele, mert olyan elegánsan lejtett a magassarkú rózsaszín pomponos papucsában, hogy öröm volt utána bokaficammal feljárni szoptatni a csepp dedet a szülészetre. Jó, ki volt írva, hogy csúszós padló, de lehet, hogy nem erre a padlóra gondolt. Na mindegy, amúgy is csak irigy vagyok. A pomponos papucsra, nem a bokaficamra, az van.

Egy bajtársam közölte a folyosón - ahol épp elfeküdtem egy padon, nagy unalmamban, meg mert a vérnyomásom leszaladt a bokámba - hogy a férje, örült neki, hogy a szülőszobán is megőrizte a nőiességét.... Még jó, hogy megőrizte, onnan jött k ia gyerek. Ha a férj ott lett volna, megkérdeztem volna tőle, hogy: Egyébként másnak is szoktál örülni barátom, vagy beéred ilyen apróságokkal?

Jó az első (két) gyereknél én is vittem be ropogósra vasalt, fehér, csipke, tüll alsóneműket, virágos neszeszerbe csomagolva, amit ugyanúgy haza is hoztam, mert jobban lekötött, hogy a tejlázam levigyem 40-ről 38 fokra, mint, hogy mit szól a doki ahhoz, hogy a homlokomig felhúzom a hasszorítót, ami gyakorlatilag összetartott a következő hetekben.

Egyébként a legendák köztünk járnak. Hallottam én is, hogy volt, akinek szülés után öt nappal már sajtot lehett reszelni a hasizmán. Az enyémből meg rétest tekerni. És? Az is gasztronómia.

Továbbá a bázison mellettem is feküdt olyan csaj, a második felvonásnál, aki szülés után 3 órával fullsminkben, kisimultan mondta, hogy: Lemegyünk egy kávéra? A "kávé" és a "menni" szavak is kiverték a biztosítékot, mert az egyiket nem lehetett, a másikat meg nem tudtam. Úgyhogy mondtam, hogy menjen csak előre majd utolérem csak megfejelem én is a mékápot, felkapom a chanel kiskosztümöt és alárejtem az infúzióstasakot.

Ahogy magához tér egyébként is az ember lánya,annyi attrocitás éri, hogy szinte visszavágyik a szülőszobára. Mint a telemarketingesek, jönnek és kérdeznek:

Akarok-e biztosítást? (ezek után bármit túlélek),

Van-e tejem (namármost hol??),

Tudom-e, hogy kell két gyereket egyszerre szoptatni?(jóhogy, ezzel a képességgel születtem),

Akarok-e fotót? (igen, kérnék, az ágyam fölé egy fekete-fehér, borostás Backham-et, köszi),

Van-e érzékenységem? (hát nemtom egy pelenkareklámon is képes vagyok sírni, szerintem aha, van)

Diéta? (huszonhat kilót híztam, tippelj?)

Akkor kéne.. (majd azt én tudom..)

Azt leszámítva, hogy az egészre tényleg nem lehet felkéSZÜLNI, a legek legje.

Amúgy a nőiességemet én is megőriztem, mert mindenkivel roppant udvarias voltam, a műtőben. Elnézést kértem például, hogy hajnalban sikerült mindenkit ébresztenem (ikreknél dupla felhajtás kell a backstageben) mindenkinek felajánlottam, hogy hozok egy kávét, sütit, de mondták, hogy igazából fél perc múlva, ha minden jól megy a teljes alsó felem nem fogom érezni, szóval ha lehet ne póverkodjak, mert elviszi a cica a lábam és az anesztes orvos magát szúrja gerincen az idegtől.

Szóval békésen ráborultam egy idegen férfi (nevezzük műtösnek) vállára és vártam a sorsom. A paravánon innen, a nevetőgáztól még stand up-oltam kicsit a teljes stábnak, egészen addig míg meg nem kérdezték, hogy akarom-e látni Őket? Mire leszögeztem, hogy ha a gyerekekről van szó, akkor naná, minden mást fedjen örök homály...

…akkor minimum besüt a nap az ablakon. A hajam olyan, mint a klaudiasiffernek a taft reklámban és eleve full sminkben ébredek. A gyerekek mosolyogva, kérés nélkül felöltöznek (vagy már eleve ruhában ébrednek, és nem az előző napiban..), a rádióban a kedvenc zenéimet játsszák, terített svédasztal vár a konyhában és nekem semmi dolgom, azon kívül, hogy kiüljek a teraszra napszemüvegben, megigyam a kávém és érezzem, ahogy áramlik a csí.

Múlt héten pont még csak a közelében sem voltam ennek. Az, hogy szakadt az eső, nem sok mindenben akadályozott. Egészen addig, amíg az ágyban feküdtem.

„Neeem biztos, hogy jó ötlet a neon a fürdőszobában...” Ezt minden reggel megállapítom, ezért általában terápiás jelleggel próbálom kikerülni a tükröt. Most is így volt, csak épp vízbe léptem, ami gyanús, mert még egyik gyerek sem jött ki pisilni. Sőt egész konkrétan vízen jártam.

Szitokszó persze nem hagyhatja el a számat, mert ébrednek a Kiskorúak, de azért a „Szent habakukk” nem annyira fejezi ki az érzést, amikor meglátom, hogy ömlik a víz a mosógépből, annak ellenére, hogy véletlen sem használtam az elmúlt napokban.

Azt már mindenki tudja, aki megfordul nálunk, hogy szerény hajlékomban olyan túlnyomás uralkodik víz-fronton, hogy egy élményfürdő sírva könyörögne a vízvezetékeimért. Egy kézmosással lazán megoldható egyben a tusolás, felsőtesten lévő ruhadarabok mosása, de még egy wc öblítés is. A mosógép mondjuk eddig még nem produkált Niagara-effektet. Nem baj elzárom, áramtalanítom, majd körbeudvarolok egy szép szál legényt, hogy ugyan kapja már elemeire, még a kantáros overalltól is eltekintek, de SOS, mert 3 gyerek szennyese nem tréfa, viszont exponenciálisan nő.

Egy reggeli baki elsimítva (vagy inkább szőnyeg alá söpörve). Level 2: Szívem drága Tündér Virágszála, nem jókedvűen ruhástól csúszik ki az ágyból (az ééén ágyamból), ahogy megálmodtam, hanem csámpázik kifelé ordítva, csatolt plüssalkatrészeit húzva maga után és esze ágában sincs öltözni. Megoldhatatlan problémával állít szembe: Miért nincs neki három keze és lába? 

(Hagynék időt feldolgozásra, mert nekem nem volt.Villámkérdések kategória..)

Nézek, hogy ez most komoly-e, hogy egy ilyen reggelen 7-kor kell ezt bedobni, de látom rajta, hogy nem viccel. Namámost. Az a helyzet, hogy ezt a problémát teljesen átérzem, mert én is tudnék óránként produkálni hasonló elkeseredést, de akkor már minimum 6-8 kezet kérnék, fenékig érő hullámos hajat, és címlaplány arcot. Ja meg nagy melleket..vagyis..hát melleket. Mondjuk tök mindegy, mert ha 8 kezem van, biztos nem a dekoltázsommal lenne elfoglalva az utca embere..

Próbálom vigasztalni, de rájövök, hogy a „mejt akkoj több cokit bíjnék enni” meg a „dojszabban tudnék szajadni” ellen elég nehéz ész érveket felhozni. Abban maradunk, hogy rajzolunk neki egyet egy lapra és akkor már képzeletben megvan. Továbbá biztosítottam róla, hogy én, azért nagyon örülök neki, hogy pont elegendő végtaggal rendelkezik.

Fő a nyugalom. A tusolás és a kávé majd segít. A (félig) megvigasztalt gyereket letámasztom a kanapéra a kedvenc könyvével, és mint az őrült, ki letépte láncát rohanok tusolni. Beleállok a kádba. Valószínű mivel nem írtam fel a noteszembe, hogy kettő (!!!!!!!!!) perccel azelőtt zártam el a teljes vízellátást, így csak pislogtam, hogy akkor most a csap is besz*rt, vagy miért nincs víz??

Igyekeztem túltenni magam rajta, hogy sem okos, sem tiszta nem vagyok. Fogat mosni meg ásványvízzel is lehet.. Mondjuk törött fogkefével nem annyira. De most komolyan: Hogy törsz el egy fogkefét, ha rendeltetésszerűen használod?

Nem hittem , hogy még várhat rám egyéb csapás, de persze az életem nagyrészt tévedések sorozata, mert annyira imádok a saját hibáimból tanulni. (Amiket általában jóóó sokszor elkövetek, mire kapcsol a szerverem…)

Szentül meg voltam győződve róla, hogy jól tekertem rá a kotyogósra a menetet, de egyre gyanúsabb, hogy nem. Amikor fekete lett a fehér tűzhelyem, akkor meg már egész biztos volt. Mivel a kávé a varázsdobozból elfogyott erősen gondolkodtam rajta, hogy egy szívószállal felszürcsölöm a koffeint a gázról. Gyakorlatilag zokogtam a tűzhely felett.

Jó, csak kibírom valahogy, majd iszok a pékségben. Ahova még kb. fél óra, míg az ovikör után eljutok. (aminek nekivágni koffein nélkül olyan, mint a Himalájának oxigénpalack nélkül) A péknél viszont azzal szembesülök, hogy „rögtön jövök”. Remek. Én meg rögtön elájulok, úgy lenn van a vérnyomásom...

Aznap, minden csövi, hittérítő és telemarketinges megtalált. Valamint egy oszlopnak mentem neki, egy küszöbön estem át és kinyírtam a laptopom. Továbbá lenulláztam a bankszámlám, mert úgysem tetszett már annyira az a nadrág amit kinéztem, gondoltam inkább elverem az árát mosógépszerelőre.  Estefelé a Húgom megkérdezte, mitől vagyok ilyen nyugodt? Mondtam, hogy én már "ZEN kapujában" állok, túl vagyok mindenen, nincs az az Isten, hogy bármi vagy bárki felidegesítsen...

- Értem. A hűtődből mi folyik?

- Miiii?? Miiivaaaaaaaaan?????

- Rilex. Csak teszteltem, hogy mennyire vagy már a ZEN KAPUJÁBAN, de szerintem valami lehet a zárral, hogy ilyen gyorsan feladtad.... :D :D 

Egyre durvább méreteket ölt itthon a területfoglalási háború. Vagyis, szerintem csak én fogom fel háborúnak, mert mindenki tudja, hogy kik a nyertesek. Próbálom elővenni a hoteljátékban, a kátántelepeseiben (meg néha a gazdálkodjokosanban) szerzett tapasztalataim, csak az a baj, hogy engem ezekben mindig rommá vert a szomszédlány, mert én épp álmodoztam az új fiúról az oviban, meg, hogy milyen szépen süt a nap, míg Ő szépen beépítette az egész Royalt, Waikikit, Taj Mahalt,de még a Boomerangot sem hagyta meg nekem.Jó, hogy nem twistereztünk, mer’ ott elbambulok, kicsavarodik mindenem.

Szóval már akkor sem nagyon tudtam, hogyan kell a saját területem megjelölni. Azért nem panaszkodom, vannak még szűz területek a lakásban, ahol nincs nutellás kézlenyomat, legodarab, keksz vagy barbiealkatrész. Ilyen például a szekrény teteje. Jó a szekrény tetején lévő doboz mögötti 10 centis sáv. Aztán a ruhásszekrények legfelső polcának belső része is csak az én felségterületem. Nem kell irigykedni, ami jár, az jár.

A mindennapos használati tárgyakkal és kitaposott ösvényekkel kapcsolatban már semmin nem lepődök meg. A legkisebb Pupák nagyon leleményes, rászokott arra, hogy ha már vándorol A-ból B-be, akkor azt körültekintően tegye.

Ezért gyakorlatilag a matracán kívül semmit nem hagy az ágyában. Paplant, párnát és alvócimbiket felnyalábolva tántorog ki a szobájából. Így csak annyi látszik éjjel egykor az utcáról beszűrődő fénynél, hogy egy michelin baba tök vakon közeledik . A nem sajnált plüss állatok mennyiségen mindig meghatódom, hogy milyen kis szenzitív, nem hagy magára senkit az ágyában. Engem se sajna.

Próbálsz alvást színlelni, de tudod, hogy feléd jön és valamit akar. Még pedig, hogy adj helyet magad mellett. Ez csak akkor szokott problémát okozni, amikor jobbról is és balról is már teltház van, olyankor stabil oldalfekvésbe helyezem magam és a felszabaduló területtel a 'new arrival' szabadon rendelkezhet. Amikor nem érzem már kezem, lábam, a hátam viszont annál jobban, akkor kiaraszolok és menedéket keresek a lakás valamelyik pontján. Tudom, hogy mindenki egye meg a főzött… de én tudok főzni, úgyhogy tényleg gubancos a gyereknevelési mátrixom.

A barátnőm mostanában sűrűn alszik itt. Ki is kaptam a férjétől, hogy egy évet csúszik a gyerekprojekt. Nem tudom-e véletlen, miért? Én meg csak nézek rettentő naivan és bevillannak a képek, amikor 5-en alszunk egy ágyban, vagy mikor azt látja, hogy egy 2 fogásos vacsorát másfél óra alatt eszek meg… És csak azzal nyugtatom (Őt is és magam is), hogy ami késik nem múlik… Leszámítva az alvást. Mert az késik, múlik és nem sok. Viszont nagyon kevés. :))