Reggel nem vagyok vicces. Nem úgy, mint a gyerekeim, akik még csukott szemmel, gyakorlatilag alfában arra a kérdésre, hogy ki mit kér reggelire, 3 tök különböző választ adtak: Piknik szendvics (még mit nem, nincs tavasz), nutellás palacsinta (asse tom, hol a palacsintasütő) és vajas kalács (jó persze, fonjam vagy csavarjam?)

Röhögtem, de Ők tök komolyan gondolták. Na, ez nem járható út, pláne, hogy én meg sült bacont kívántam, de mintazálllat.. A palacsintát alapból elvetettem, mert ugye az első mindig rosszul sikerül. Na, nekem az összes többi is.. és kudarccal nyitni a hétfőt, nem annyira hívogató..

Tonhalkrémes pirítósban egyeztünk ki, mert az legalább lassan készül el, viszont büdös is. De legalább nem kell 6 félét készítenem.. És szeretjük…és még talán egészséges is.. kicsit…

Van egy kis szélütésem ezzel a témával kapcsolatban néha, de hál’ Istennek hosszú lappangás után, elég gyors a lefolyási ideje. Ritkán zöldülök be ilyen agresszíven, de olyankor aztán, annyi minden kajának a spájzban, ami esetleg tartósítószert tartalmaz. Meg cukrot. Meg annak is, ami csak olyan mellett van a polcon. Szóval ilyenkor ámokfutok a kamrám mind a 2 négyzetméterén, és szentül hiszem, hogy ez jó. Aztán zokogva futok csokit, cukrot, kenyeret, karajt meg 'kóbászt' venni…

Mikor vége a nagy gasztronómiai vésznek a lakásban, akkor előkerülnek a sportcuccok. Mert ha már össze-vissza eszek, legalább mozogjak. Az van, hogy egy kiadós lépcsőzés után (értsd: első emeletre) úgy szédülök, mint aki az Eiffel torony tetejére ment fel 30 kilós hátizsákkal. Háttal. Futva.

Szóval ez sokat elárul a kondimról, meg az is hogy a sportszerek és ruhák olyan mélyen el vannak ásva, hogy előbb kerül a kezembe az elsőáldozási emlékkönyvem vagy a kipotyogott tejfogaim, mint egy futócipő.

A tájékozott barátaim fel szoktak világosítani, hogy milyen edzésekre járnak, én meg többnyire azt hiszem ,hogy kórházi kezelésről vagy egy idegen országról beszélnek.

Mindenki erobikázik, téerikszel, hotájronozik meg plankingol, meg kellemetlenkednek itt a tökéletes testükkel, nekem meg bárhol lehet csomót kötni a bőrömön.. Na azért ez mindennek a teteje, nehogymár…

A nyáron szóba elegyedtem egy lánnyal a tónál, aki bennégett a szoliban szegény, de ettől még olyan feszes volt, hogy a beszélgetés után elvonultam sírni a nádasba. És annyira mondta, hogy mit hogy kell csinálnom, ennem (nem ennem), hogy befeszüljek - mármint a bőröm - , hogy szabályosan idegesített. Nem szerepelt a felsorolásban ugyanis sem az alvás, sem a filmnézés, sem a tedd fel a lábad és nézd a felhőket, igyál koktélt, szeresd felebarátod, sem a császárszalonna vagy a házikolbász, a fehér kenyeret meg egyenesen a sátán eledelének gondolná, aki először hall róla.

Szóval nagyon felhúztam magam a lelkesedésén, merhogy’ az enyém meg egyre fogyott., De személyes frusztrációból csak nem állok már neki nyilvános helyen bemutatni a harctudásom, plusz biztos nem megyek böribe egy tökéletes test miatt. Pláne, hogy nem is az enyém az..

Azért végig érezhető volt a cinizmus a hangjában, de igazából az borította ki a bilit, mikor elkezdte fejtegetni, hogy vajon miért hagyják el magukat azok, akik szülnek.

"Mert direkt így akarjuk. Van egy titkos klubunk is, ahol arról beszélünk, hogyan tudnánk minél kevesebb időt magunkra fordítani. Tudod, igyekszünk minél tovább sikálni a sz*ros bodykat, hogy ne legyen időnk semmi másra, hisz ennél szebb nincs is a világon. Abból meg külön sportot űzünk (szóval végül is sportolunk) hogy napi ötször összepakoljuk a lakást, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy drogtanya egy durva after után, de ezt is persze pusztán időhúzás miatt. Sőt szívesen esszük mi is ugyanazt a kaját, mint a családunk többi tagja, és nem azért mert túlzásnak érzem (és már fizikai képtelenségnek) saját magam részére egy ötödik fogást készíteni, hanem csak úgy. Mert elhagyjuk magunkat. Vagy inkább az erőnk hagy el..."

Kicsit erősnek éreztem az okfejtést, kérdeztem, hogy eszünk-e egy lángost? Azt hitte viccelek… Nem lettünk barátok.

P.S.: -akkorisbefeszülöknyárra-

Sokat gondolkoztam (pedig nem szokásom), hogy írjak-e erről. De arra jutottam, hogy ha már lúd, legyen disznó, az is kövér, fő az őszinteség. Az ellentábornál már úgysem romolhat tovább a renomém.. Vagy mégis. Pedig milyen boldogok, akik értik a poént..

Kösse be magát, aki nem bírja a féktelen kicsapongást. Szóval egyik este, mikor a helyi kulturális központban táncmulatságot rendeztek, úgy gondoltuk pajtásaimmal, hogy egy domboldalnyi ismerős lesz ott, így felkerekedünk, hogy erősítsük a pozíciónkat és gyengítsük az immunrendszerünket.

Bizony. Elmentem szórakozni. Vagyis mások szórakoztak velem. Legalábbis ezt gondoltam, amikor betámadott néhány diszkó fényre sötétedő lány.

Nem akarok rosszindulatú lenni, de leszek. Nekem sincs a nevem előtt két betű meg utána három, szóval nem szokásom villogni, hogy okos lennék mintazállat, de azért van az kérdés, amitől én is lemegyek hídba.

Az alap sztori az, hogy a barátaim úgy reklámozzák ismerős ismeretlennek, hogy 3 gyermek boldog - ám idegileg nem mindig stabil- anyukája vagyok, mintha pénzt kapnának érte. Sokan ezt úgy veszik, hogy egyből egy komplett gyereknevelési és gondozási tanácsadásra érkeztek, amit nem kicsit érzek túlzásnak.

Általában türelmes vagyok, kivéve mikor nem. Ilyenkor örömmel és nagyon röhögve válaszolok a kérdésekre, miközben szálanként tépem ki a hajam. (Mondjuk, ez nem nagyon látszik rajta.)

Ezen az estén is megtalált pár lány, akiken látszott a nem sajnált alkoholmennyiség és amúgy biztos okosak, csak most nem azért jöttek, hogy doktorit írjanak. Könnyen éghető nylonruhájukban, platform csodákon közelítettek. Joker száj, panda szem. Körbevettek, esélyem sem volt.

- Tök jól nézel ki, ahhoz képest (!!!) hogy anyuka vagy.

- Ahhoz képest: ))) Köszi, ha jobban kinézek kiesek…

- De Úristeeeeen…!! Neked tényleg négy gyereked vaaan??

- Aha, nem… Három. - Háááároooooooom???? (húzza fel a szemöldök installációját, mintha a három az több lenne, mint a négy)

- Én háromról tudok…

- És milyen típusúak? (!!!!!!!!!!)

- Inkább illusztrálnám, hátha úgy könnyebb. (mutatok egy képet)

- Jaaaaj Ők ketten Ikreeeek!! (nem találja el)

- Őőő, nem. ŐK ketten ikrek. (Mutatom a helyes megoldást.)

- Biztoos???

- Pfff, hát tudod, egy ideje nevelgetem Őket, én így tudom.

- Cukiiiik. Nem féltél, hogy kiesnek?

- Mármint honnan is ???

- Hát tudod..mikor terhes voltál.. Biztos nagy hasad volt.

- Szentatyavilág.:)))))) Hallom, amit kérdezel, de ehhez én már kevés vagyok… Bemegyek, ha nem baj mielőtt behorpad az agyam…

- Oké, érezd jól magad!

- Köszi, Ti is. És óvatosan táncoljatok, nehogy valami kiessen belőletek. ;)

Mondják, hogy minden agyban dől el. Na, nálam a fa dőlt el, de az is a nappaliban. Háromszor. Nyugalom, az újrakezdés nagymestere vagyok. Az agyamnak ehhez nem sok köze van, mert a reset gombot nem találom rajta 20 éve, és a merevlemezem is gyakran hajlik. A gondolataim és a karácsony tehát max annyi kapcsolatban voltak egymással, hogy tudtam, hogy lesz, de érezni nem éreztem semmit. Tök olyan volt, mint a spinális érzéstelenítés a császármetszés előtt.

Sok minden állt ennek a hátterében, de tény, hogy nem volt egyszerű ráhangolódni. Mondjuk a csicsergő madarak, a szikrázó napsütés sem sokat segített. Úgyhogy kénytelen voltam agresszíven mézeskalács üzemmódba kapcsolni. Kicsit túlzásba vittem szerintem és későn is fogtam neki, mert arra eszméltem, hogy éjfélkor gubancos tekintettel gyúrom be a tésztát. Fogtam és beraktam a hűtőbe, majd eldőltem a kanapén. De legalább olyan lett a lakás, mint a reszkessetekbetörőkben. Csak a pók, a hólapátos gyilkos szomszéd, meg a milliós berendezések nélkül. És az aranyfogát sem köpte ki senki.

Abban, hogy sikerült beköltöztetni az ünnepet szerény hajlékunkba, sokat segítettek a barátok, a 24 órás dezodor, a netbank, a kandallótűz-ropogás alkalmazás és a savlekötő. Ezúton is, köszi anyukámnak, hogy kis híján kinyírt a halászlével, olyan finomat csinált. A tesóm meg a hókiflibe fulladt bele majdnem, de úgy néz ki, megmarad, csak az elvonási tüneteket kezeli még nehezen.

A karácsonyi kérdések közül az egyik kedvencem (az „Iszunk valamit?” után), a „Megnézitek a fánkat?”. Persze. Szerintem zöld, tűlevelei vannak és díszek rajta. Viszoooont, a famustra tök jó indok ahhoz, ha már ott vagyunk, feltegyék az egyes számú kedvenc kérdésem.

Mikor megdicsértem a húgomék karácsonyfáját,  közölte, hogy a díszítés fázisaiban a Love story, az Egy nap és az Édes november című filmek legdepressziósabb részei mentek. Szóval örüljek, hogy Ő nem lóg rajta.

Amúgy a legjobban, a karácsonyban az éjjeli nasizást csípjük. Viszont Samu, az új hűtő, amit az Angyalka tojt, olyan intelligens, hogy nem lehet ám titokban büntetlenül behasalni és kényelmesen feltérképezni a helyzetet. Gyorsnak kell lenni, mint a villám, mert elkezd vinnyogni és beköp. Hát ki igazodik el fél perc alatt egy több fogásos vacsorán hegyekbe pakolva? Ha meg kapkodsz annak csúnya vége lehet..

Úgyhogy komoly egyeztetés és tervezés előzi meg, kinek milyen kombóra lesz szüksége, hogy álomba tudjon szenderülni. Miután pedig betegre ettük magunkat, befeküdtünk a fa alá a földre és arról beszéltük, hogy ennél több energiát és külsőséget kár is lett volna belefektetni dologba. Ugyanis, ha nem vág tarkón a szeretet, nincs kajakómád és nem tudsz reménnyel nézni a karácsonyfára, akkor kár is minden külsőség és ajándék.

De azért megtartunk mindent, tisztelettel. :)))))

Aki látott ma egy sétáló nyalókát, az én voltam, mert ki volt engedve az orbitálisan göndör hajam és passzos cuccban voltam. Namámost. Ezzel a külsővel ugye eleve halál komolyan vettek a műszaki üzletben…Pláne, hogy belépéskor nekimentem egy az eladók által nyilván egész éjjel épített „karácsonyi hihetetlen ajánlat” piramisnak… ami természetesen hajvasalókból volt kirakva.. Mondtam, is, hogy bocs, de látjátok milyen hajam, nem bírom feldolgozni a hajvasalók látványát. Átbillentünk a kínos perceken, visszapakoltuk a Jenga tornyot és elindultam egy olyan eladó felé aki még HAJlandó volt hozzám szólni. :))

- Jó napot! Hangfalat szeretnék vásárolni!

- Hello. Milyet?

- Hát.. mik a lehetőségek?

…sorolja a japán, héber mozaik szavaknak tűnő szavakat, nem akarom bele fojtani, tök lelkes...még..

- Ahhaa…Hátőőőő..pffff…Feketét szeretnék. Vagy fehéret. Á inkább feketét.

- Értem, de mire kell?

- Asztalra..

- Húúú oké… :)) De csak filmnézéshez, videókhoz, zenéhez, vagy ki szeretnéd füstölni a szomszédot is?

- Hát tudod…ez érzékeny pont, de nem versenyezhetek vele, maradjunk a diszkrét verziónál. Különben sem Rockefeller vagy Hilton apukám vezetékneve.

- Jó akkor meddig mehetünk el?

- Hát már ne is haragudj, de még csak most találkoztunk…. :))   (Elvörösödik és nagyon elkezd röhögni)

 - Árban gondoltam…

- Remélem a hangfal áráról beszélsz… :)) Nos.. Nem szeretnénk éhen halni. Figyelj, nekem tényleg csak arra kell, hogy amikor nincs otthon senki, nem dolgozom, vagy haldoklom a fáradtságtól (ilyen amúgy nincs) akkor anélkül adhassak elő egy egyszemélyes flashmobot, a denszing kvínre, meg a long trén ránningra, hogy a fülemet be kelljen drótozni.

(itt szerintem már azt kívánta, hogy a szívemet drótozzák be… de valami magasfeszkóssal..)

- Szóval muti a legolcsóbbat lécci, aztán szerintem meg is állhatunk, mint a legyen ön is milliomosban... Ja, utána meg egeret is szeretnék. És egy hajszárítót.. (Megrémül…)

- Oké, ezekhez küldök egy másik kollégát… :)))))))

...Nem is értem... :)))

Mekkora belső harmónia kell ahhoz, hogy valóban megéljük a szeretetet? A szép pillanatait, a fájdalmait, a buktatóit, a belőle való feltöltődést. A szeretet választható, vagy irányíthatatlanul belefonódik életünkbe? El tudjuk dönteni, hogy kit „akarunk” szeretni? És lehet-e jól szeretni? Csak úgy érdemes és csak úgy lehet…

„A szeretet szó, különböző érzelmeket, állapotokat, magatartásformát mutathat a személyek közötti vonzalomtól az étkezés öröméig. Utalhat erős kötődést jelölő érzelemre, és személyes vonzódásra.” Tudományos megközelítések szerint erről szól a szeretet, kvázi definíciót kapunk róla. De hogy lehet-e nélküle élni, arról nem szól a fáma. Illetve arról, hogy érdemes-e?

Mert remek és csodálatos dolog a biológia, a természettudomány, az anyagi javak és minden, ami földi létünket meghatározza, de az hogy képesek vagyunk-e önzetlenül szeretni egészen rányomja bélyegét az életünk minden területére.

A gyerekek és a szeretet esete az egyik legszebb és legtisztább dolog a világon. A legjobb lecke az lenne, ha az ember csak leülne egy kis lény mellé és figyelné. Órákig, napokig, hetekig. Persze elég gyorsan véget érne a megfigyelés, mivel van ez a fura szokásuk a gyerekeknek, hogy néha éhesek, meg álmosak…Tehát nem peregne sokáig a film előttünk. De biztos, hogy a feltétlen szeretet olyan formája tárulna elénk, amit mindenre képesek átvezetni. Félelmetes energiákkal tölti fel az embert, és ha kellő odaadással figyeli a kicsit, akkor talán elsajátíthatja az érzelmi képességeinek minimális részét. Mert Ők még tiszták és őszinték.

A világ, a környezetünk, az életünk alakulása csiszol olyanná, amilyenek vagyunk. De mégis hogy van az akkor, hogy egy nehéz sorsban nevelkedett gyermek is képes érző, szeretni való és szeretni vágyó felnőtté válni?

Sok esetben fejtegetik hozzáértő (néha hozzá nem értő) emberek, hogyan képes valaki szeretet adni, ha nem kapott? Valószínű, hogy mégis érték olyan impulzusok, találkoztak olyan személlyel, akiben „meg tudtak kapaszkodni”, akinek el tudták hinni, hogy lehet másképp is. Elég egy kedves idegen a buszról, egy tanárnő, egy osztálytárs, egy új szomszéd, vagy egy szerelem.

A részekből lesz az egész, a sok apró pillanat, találkozás kristályosít és a végén ezek által válunk azzá, akik vagyunk. Ahogy Müller Péter írja: „…nem csak az utolsó levél, hanem az egész ág és minden letépett levélke egyformán fontos.” Jól érezzük-e magunkat egy olyan munkahelyen, amit nem szeretünk? Kellemes-e olyan házban élni, ahol a szomszédok nem szívlelik egymást? Ki tudunk-e teljesedni egy olyan kapcsolatban, amit nem a szeretet és annak kimutatása vezérel? És tudunk e teljes életet élni, ha nem szeretjük önmagunkat? Ahhoz, hogy kifejezhessük szeretetünket mások felé, ahhoz gyakorolni és egyszerre érezni is kell a szeretetet önmagunk iránt. Sok ember beszél a erről, önmagával szemben azonban nem gyakorolta soha. Hogyan is szerethetne őszintén valaki másokat, ha önmaga felé ezt nem tudja sem kifejezni, sem megélni? Mennyivel jobban ragyognak azok az emberek, akik egyensúlyban vannak magukkal és a világgal is... Ez minden siker, minden boldogság, minden személyiségbeli fejlődés igazi alapja.

És rettenetes közhely, de a szeretet tényleg nem kér, csak ad. Egyszerűen ajtót kell nyitni, hogy szabadon járhasson ki és be. És nem kell félni, nem fáj..

Nem állítom, hogy fáradt vagyok hajnali fél 6-kor, mikor próbálom feszítővassal felerőszakolni a szemhéjam, mert ez hazugság. A magyarban ugyanis még nem találtak ki arra megfelelő kifejezést, mit érzek ilyenkor.

Ha mázlim van, csak egy vesém rúgták le éjjel, talán párna is volt a fejem alatt és önző módon még takarót is kaparintottam magamnak. Bár ilyen gyorsan nem visz el a fagyhalál, amennyit alszom, szóval akár el is tekinthetnék tőle. Luxus.

Hirtelen bevillan, hogy az éjjel ötször is kapcsoltam villanyt a wc-be, de ha agyonütnek, sem tudom megmondani, hogy ebből akár egy is önös érdekből történt-e… Úgyhogy inkább kikúszok egy mosdókörre. Vigyázva, hogy a tükörnek még csak a közelébe se menjek, komoly károkat okozna. Jóvan, tudom, „az aki szép az reggel is szép” de aki nem az meg ne kapjon már szívrepedést a saját látványától…

Egy szó, mint száz, legtöbbször tele van fekete foltokkal az éjszakám. Mint egy durva elhúzódó gólyatábor, vagy fesztivál. Vajon miért ébredek a kanapén, ha határozottan emlékszem, hogy a saját ágyamban fejeltem meg a billentyűzetet. Később helyhiány miatt meg bemenekültem a gyerekszobába. Még ez is megvan. De a nappali.. Hogy vitt oda a GPS-em?

És egyáltalán, hogy találnak meg a kanapén reggel is, hogy hol van a lego figurám sisakjának a rácsa?? 80 négyzetméter, reggel hat, 5 óra alvás, 0 kávé.. Pfúúú… Nem gáz, úgyis keresek már néhány dolgot pár hete, épp át akartam fésülni a terepet. Hajnali tornaként nincs is királyabb, mint kúszni a porcicák közt. Mondom KÁVÉ nélkül (!!!!!) Mázli, hogy az este 8 órásiból még eszébe jut a szervezetemnek meríteni, különben a „Hol lehet az a fránya sisakrács?” kifejezés helyett egészen mást használnék.

Nekifeszülünk a felderítésnek,mint galamb a kúpcserépnek. Ez alig vesz igénybe röpke 20-30 percet. (meg kb 300 még nem ősz hajszálat) Tök simán belefér, végtére is minden reggel beérünk 8-ra, úgy, hogy fél 9-kor indulunk. Görbítjük a teret, meg más időzónában vagyunk. Ez van.

Megjegyzem, minden olyan embernek szobrot adnék, vagy minimum napi egy vállveregetést (á nem, a szobor jobb) aki zombi üzemmódban is képes saját magán kívül mást is felöltöztetni. Még ha néha fordítva is adunk fel egy-egy ruhadarabot (ha egyáltalán feladjuk..), vagy becopfozom annak a gyereknek a haját is, amelyikét nem annyira kéne, merthogy nem lány... Apró logisztikai bukfencek ezek.

Személy szerint a gyereknevelést, azon belül is a reggeleket (meg az estéket, meg az ünnepeket, meg a délutánokat, meg a hétvégéket…) felmatricáznám, hogy csak erős idegzetűeknek.. vagy úszni tudóknak. Mer ez mélyvíz barátom. Csak a búvárok kapnak oxigénpalackot, mi meg nem. És néha majd’ megfulladunk. De aztán csak megvan az az icipici sisak k***..icsi rácsa… És minden halad tovább.. :)))

Miközben az egyik kezemmel az Alíz tüllszoknyáját tartom, hogy ne lógjon a WC-be ( hát nem is nő az aki nem tütüben pisil), a másik kezemmel Míra orrfújását koordinálom zsepi-rátartással, jön Benedek, aki kis híján beleharap a kád szélébe, mivel hasra esett volna(!) a szőnyeg sarkában, ha nem tartok rá a jobb lábszárammal.

Igaz, hogy közben sikerült levernem egy egész flakon nyitott tetejű sampont, ami után fél óráig mostam fel, hogy megfékezzem a padló habzását (legalább nem töredezik el és szép fényes lesz), de a japán harcművészet kiskutya f...üle az ilyen bravúrokhoz képest...

Most nem azért, de nem járna veszélyességi pótlék is a Gyes mellé?? Vagy minimum egy fekete öv.. Csak kérdem...

Nemtom ki hogy van vele, de én ilyenkor már sírva könyörögnék a bevásárlóközpontok zenefelelőseinek valami nyári slágerért, funkyért vagy akár trash metálért. Múltkor a két órás bevásárló túrán négyszer (!!!) sikerült belefutnom Whamék Last Christmas-ába. Azt éreztem, hogy nekem ez tényleg az utolsó lesz, ha nem keresem meg a kijáratot.

És tök vicces pont mörájá keritől meghallgatni minden nap 1245-ször, hogy karácsonyra nem kérek mást csak Téged. Nincs olyan testrésze a csajnak, ahonnan ne lógna gyémánt, szóval szerintem eléggé pofára esne, ha tényleg csak egy manus heverne a -nyilván giganagy- karácsonyfája alatt. Tuti kinyomná a magas c-t. Mondjuk már nem nagyon megy szegénynek.

Minden bokorból árusok nőnek ki, így meglepetésszerűen és akkor is vegyél mézes gyertyát, ha egyébként halálosan allergiás vagy a propoliszra, a virágporra meg a méhekre is. Nagy kedvenceim a parfümárusok is, akik jönnek utánam, hogy lefújjanak valami kémiai hulladékkal és közben azt kérdezik: Szia, mondanál egy véleményt nekünk? Ha elég kávé van bennem, szoktam mondani… De amúgy forralt borral meg punccsal miért nem kerget senki? Csak kérdem..

Egyik nap nekiveselkedtem, hogy a Kis Pudingoknak feltérképezzem a kínálatot. Tudtam, hogy a játékbolt lesz a legnagyobb falat, de olyan vizuális attrocitások értek, hogy nem győztem feldolgozni.

B. nagyon vágyik egy pajzsra meg sisakra fából, címerrel, de csak olyat találtam, ami inkább hajaz egy szado-mazo hóhérjelmezre vagy valami durva szakrális eszközre. Mondom az eladó kisasszonynak:

- Elnézést, nincs ennek valami gyerekbarátabb változata?

- De ez mind gyerekeknek való.

- Aha azt tudom, de még én is rosszat álmodok tőle.

- Kisfiúnak lesz?

- Harcos pajzs meg sisak? Nem, kislánynak, csak hagyom kibontakozni. ;) (nem érti) Őőő igen kisfiúnak. De van B tervem is. Dinomániás kicsit a Szentem.

- Jó azt tudok mutatni. (Erre hoz egy tenyérnyi méretű zöld dzsurasszikpark szökevényt, ami nemtom miből van, de aranyra tippeltem az árából.)

- Ez nagyon jó, csak hiányozna, hogy nem eszünk…. Mondjuk meg lehet szokni. Nincs véletlen olyan, amire nem kell hitelt felvennem?

Az eladó elment, hogy mindjárt keres… Aztán Őt elvesztettem… nem jött többet vissza. Magamra maradtam a játéktengerben. De szerintem nem én küzdöttem a legjobban, mint a malac a jégen a bőségzavar-szindrómával. Oldalra néztem és egy négyéves forma mütyürke teljes transzban pásztázza a rózsaszín csilli-villi csábos csodákat, miközben anyukája a lehető legkedvesebben próbálja döntésre bírni. Így e:

- „Dzsesszikaaaa!! Halllood?? Mit hozzon a Jézuska, találd már ki, itt állunk már vagy 10 perce (se..). Így akkor nem hoz ám semmit, ha anyád elkésik a fodrász nénitől.”

Na. Több dolog is eszembe jutott. Az első, hogy a Te anyád. Meg még néhány nem elegáns kifejezés. A másik, hogy hogyan tudnám ezt a kis loknist kicsempészni az üzletből, hogy ne erről szóljon az ünnepe. De ez ugye nem legális meg azért nem gyűjtöm ám a gyerekeket, bármennyire is tűnik úgy a sajátjaim létszáma alapján… Rá kellett jönnöm, hogy itt a fejétől bűzlik a hal és gyökeres problémák vannak. Anyuka feje a gyökér egész pontosan. Mindenesetre aznapra feladtam a játékvadászat-projektet. Remélem „anyád” nem késett el…

Tényleg ijesztő nézni, évről –évre olyan szintű pánik uralkodik el mindenkin ebben az időszakban, hogy én minden sarkon mobil pszichológus sátrakat állítanék fel, mielőtt valaki ámokfutásba kezd. Az eladó pánikol, hogy eladjon, a vevő, hogy mindent megvegyen, meg annak a kétszeresét is, hátha nem lesz elég. Mondjuk, mintha a Biblia nem tanítana olyat, hogy „Költekezzétek hülyére magatokat e szent ünnepen”…

Egy nagyon kedves ismerősöm, azt mondta, hogy az életben semmi sem véletlen. Mondjuk én ma cseszettül megfejeltem a könyvespolcot… Véletlen.. De tulajdonképpen lehet ez annak a jele, hogy 5 éve nem olvastam végig egy olyan könyvet sem, ami nem mesehősökkel van tele.. Úgyhogy én karácsonyra ezt kérem. Nem könyvet, időt.

Részemről próbálom tudatosítani, hogy a karácsony a Szeretet ünnepe. Én meg Szeretem a halászlét is meg a töltött káposztát is. És azt is, hogy rengeteg jó ember vesz körül. Részemről ez a fontos. Jah, meg hogy egy izmos alfahímet körbeudvaroljak, hogy a karácsonyfát ne én küzdjem fel a másodikra. Fényképes önéletrajzokat várok... :))

Az úgy volt, hogy kicsit leültem mostanság, mint az iszap. Aggodalomra semmi ok, áj vill szörvájv, csak azért a mihez tartás végett néha kicsit sajnál(tat)om magam. A kórházi kosztnak köszönhetően pillekönnyűnek érzem magam, mások meg ezért küzdenek, szóval nagyon hálás vagyok az univerzumnak, panaszra semmi okom. Mondjuk azért ha a mellem visszakapnám, vagy legalább az árnyékát, azt tisztelettel megköszönném, mert így is piszok nehéz a mai világban nőként érvényesülni. 

Azért, hogy ne dőljek nagyon neki a negatív életérzésnek, néha elkap a gépszíj altatás után és ámokfutásba kezdek itthon. Így történt ez este is.

Ültem az íróasztalnál, a laptop mögött a varrógép, az előtt meg a telefon. Mindegyik bekapcsolva, megadtam nekik minden esélyt, hátha valamelyik elvégzi helyettem a munkát. Nem így történt. Nem esett jól, de mivel a halogatás nagy mestere vagyok, gondoltam még nyerek egy kis időt, ha bekapcsolok valami zenét bedugom a fülem és átváltozok az Éj Királynőjévé.

Vizuális típusúak  ugorjanak egy mondatot, de mindezt macinaciban, trikóban, szökőkútcopffal a fejemen, a babákkal, legoval, építőkockákkal és minden földi jóval teleszórt katasztrófa sújtotta övezetben (korábban nappali helyiség). Az elég távol van a gyerekszobától, ha kiszaladna a kéretlen Grammy díjas hangom a torkomon, miközben üvölt a fülemben valamelyik lányegyüttes motivációs zenéje.

Persze ilyenkor hamar elszabadul a pokol, mert nem bírok a lábammal és úgy érzem csupa csinosság vagyok tokától bokáig. Szerintem ezt minden lány átéli, csak általában kinövik...

A katartikus részeknél (mikor már annyira beleéli magát az ember lánya, mintha a klipforgatáson lenne, szinte érzed, ahogy a bőrcucc szorít comb tájékon) mindig kitalálok valami akrobatikus látványelemet, amivel a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatásokat mutatok be.

Ezúttal egy nagyon hosszú pörgésnek veselkedtem neki, amikor tanácsos egy pontot kinézni és mindig oda visszakapni a fejed. Vagyis azt hittem. Meg azt is, hogy minden utódom alszik. Tévedtem. 

Szóval azt tudják legtöbbször a gyerekek is, ha kicsit megrogyok, mert nagyon okosak, csak alacsonyak. De azért arra szerintem nem számított B. , hogy kijön pisilni és azt látja, ahogy az anyja bipoláris zavarában forog a nappaliban, mint a fagyigép - ahol ugye számára tök csend van - ezzel életveszélybe sodorva a legokomplexumot, amin egész délután dolgoztunk, becézgettük, vigyáztunk rá mint a hímes tojásra. 

Tehát anya pörög. Pontot néz, ahol a sokadik forgásnál egy gyerek is megjelenik. (Nemtom, amúgy min lepődtem meg annyira, mert azért nem tegnap hoztam ki Őket a kórházból, tehát megszokhattam volna már, hogy ha megkattanok, az nem magánügy.) A rémülettől kihordtam egy hátsó fali infarktust, amitől az egyensúlyommal összeveszett a gravitáció és élő rongyszőnyegként terültem el - természetesen - rácsattanva a becses és pótolhatatlan építményre. Döbbent csend lett - számomra is, mert a vetődés sebessége kiszakította a fülhallgatóm a hallójáratommal együtt. 

Fetrengek a szőnyegen mint egy retardált fóka, remélem, hogy nem égett bele a látvány a retinájába egy életre és próbálom menteni a menthetőt: 

-Szia Kicsim, hát Te? Nem alszol? 

-...... Vakarja a fejét, meg a koronaékszereket, ásít, nem válaszol...

-Ne haragudj, hogy rommá zúztam a kis építményünket, de meglepődtem, hogy kijöttél. Visszakísérjelek?

-Igen. De szerintem Te is feküdj le.... De ne a földre, hideg van.

-Igazad van Szívem.. és a lego sem volt kényelmes..

:D :D :D :D

Szeretném leszögezni, hogy felelősségem teljes tudatában cselekedtem, ami azt jelenti, hogy IGEN. Tényleg ennyire idióta vagyok. 

Miután az embert 2 óra alvás után visítva veri fel álmából a gyermek, hogy márpedig a pisi nem tűr halasztást, anya nevű szolga próbál a lehető leggyorsabban beszámítható állapotba kerülni és a segítségére sietni. Koordinációs problémák miatt megfejeli az ajtófélfát és átesik a villogó szirénázó kukásautón aminek okvetlen a gyerekágy 1 méteres körzetében kell éjszakázni. Ezek után fél kézzel tarja a bilin a gyereket másik kézzel egy pokrócot szorít a -mai naptól elem nélkül üzemelő- kukáskocsira, hogy ne lármázzon fel mindenkit.

Majd a csemete közli, hogy ha már így fenn van inna is. Anya behozza az ásványvizes palackot és a bilit színültig megtölti ásványvízzel, a szomjazó gyermeknek pedig átnyújtja az üres poharat. Kb ez volt a holtpont. Miután korrigálta ezt az apró bakit, anya a gondosan kitaposott ösvényen próbált visszajutni az ágyhoz, de hiba csúszott a mátrixba mert kinőtt a földből egy lego-űrállomás amit sikerült porig rombolni. A NASA majd kiszámlázza, remélem fűtés szezonban.. Abban a két órában amit viszont háborítatlanul átaludhattam Axl Rose felhívott a színpadra miközben a Don't cry-t énekelte Kecskemét főterén.. Szóval milyen eső? Milyen hétfő? Milyen fáradtság???

Szép hetet mindenkinek! :)