Néha a kis húgom, mindhárom gyerekem gyémántfokozatú keresztanyja, nálunk alszik. Jobban fogy a kávé és a meleg víz, de szeretjük, mert a miénk. Persze hozzátartozik a túlélési statisztikámhoz is a létezése, amiért hála és köszönet jár. (Meg néhány éber éjszaka.)

Az úgy volt, hogy egyik hajnalban mikor nálam aludt, akkora lendülettel bújt be mellém az egyetlen kisfiam, hogy egyszerre rúgott fejbe és fülön. Ami ugye nem nagy bűvészmutatvány, mert jó esetben közel van egymáshoz a kettő. Azon kívül, hogy lepergett előttem az életem, nem is fájt.

Csak utána felébresztettem a húgomat, hogy mi a gránát sípol a szobában és ő is látja-e a csillagokat? Mire Ő közölte, hogy nem, de ha még egyszer ilyen kaliberű problémával zaklatom hajnalban, akkor simán kettétöri a bordáim. Egyesével. Csak úgy testvéri szeretetből. ( Az ételre, meg az alvásra nagyon harap. )

Miután elmúlt az agyrázkódásom és a fülzúgásom, megvilágosodtam. Nincs is annál szebb hétkezdés, mint mikor azt hiszed, hogy már fél 6 van és kelned kell, de kiderül, hogy csak fél 5. Az az egy óra hajnalban olyan, mint mikor pénzt találsz a téli kabátod zsebében. Ennél már csak az lehet királyabb, ha hajnalban találod a téli kabátban a lóvét. 

Szóval vissza is fekszem. És alszom. Naaaagyon gyorsan. Már csak 58 percem van. 57...56. Valahogy a tündérek, akik ilyenkor az álomporral beszórják a hajnali fejsérült anyák szemét, eltévedhettek, mert egyszerűen nem ment.

Mivel nem rémlik, hogy az elmúlt fél órába újabb tettlegességgel szeretgetett volna meg bármelyik gyerekem, furcsa volt, hogy ismét zúgást hallok. Nem magas, a mély fajtát. 

Egy kisebb permetezőhelikopter hangjához hasonló. Mondjuk az valószínű, hogy feltűnt volna, ha egy ilyen épp felderít a szobában. Megláttam a félhomályban a zajforrást. Egy poloska. Na mondom engem ugyan nem hallgat le senki itt hajnalok hajnalán. Levadászom. 

Pont ideális helyre szállt le a földkerekség legvisszataszítóbb bogara. Felkapaszkodtam a virágállvány melletti asztalon a kanapé támlájának legeslegtetejére, és egy hanyag kapálódzó mozdulattal hat zsebkendővel elcsíptem a kis görényt. Így fél kézben a poloskával ( amiről ilyenkor átfut az agyadon, hogy kiszabadul és bosszút áll) visszanéztem és rájöttem, hogy én még ilyen magasan biz Isten nem tartózkodtam ebben a szobában. Mondhatjuk, hogy a helyzet magaslatán álltam. 

Mindegy, csak előre, a nyugodt alvásért, gondoltam bátran és azzal a lendülettel melléugrottam a kanapénak. Olyan szépen sikerült becsapódnom, hogy a küldetés így is teljesült, mert a bogár a helyén maradt ellentétben a csípőmmel, ami rohadtul nem volt felkészülve erre. 

Szerencsére a gyerekek felől egész nyugodtan adhatok elő világklasszis kaszkadőrjeleneteket, úgy alszanak, mintha macskagyökér lenne a jelük az oviban.

Ennyi hajnali zúgás után, már úgy gondoltam, itt az ideje felkelni. Ezt úgy 5 óra tájékán. Nem baj, mert jóból is megárt a sok, a négy és fél óra alvás sok is volt,  nyilván attól pörögtem fel ennyire. Szóval a napom az egy átlagos hétfő volt, ami nálam teljesen úgy fest mint más normális 3 gyerekes családoknál, csak azzal a különbséggel, hogy nem vagyok normális.