Az úgy volt, hogy kicsit leültem mostanság, mint az iszap. Aggodalomra semmi ok, áj vill szörvájv, csak azért a mihez tartás végett néha kicsit sajnál(tat)om magam. A kórházi kosztnak köszönhetően pillekönnyűnek érzem magam, mások meg ezért küzdenek, szóval nagyon hálás vagyok az univerzumnak, panaszra semmi okom. Mondjuk azért ha a mellem visszakapnám, vagy legalább az árnyékát, azt tisztelettel megköszönném, mert így is piszok nehéz a mai világban nőként érvényesülni.
Azért, hogy ne dőljek nagyon neki a negatív életérzésnek, néha elkap a gépszíj altatás után és ámokfutásba kezdek itthon. Így történt ez este is.
Ültem az íróasztalnál, a laptop mögött a varrógép, az előtt meg a telefon. Mindegyik bekapcsolva, megadtam nekik minden esélyt, hátha valamelyik elvégzi helyettem a munkát. Nem így történt. Nem esett jól, de mivel a halogatás nagy mestere vagyok, gondoltam még nyerek egy kis időt, ha bekapcsolok valami zenét bedugom a fülem és átváltozok az Éj Királynőjévé.
Vizuális típusúak ugorjanak egy mondatot, de mindezt macinaciban, trikóban, szökőkútcopffal a fejemen, a babákkal, legoval, építőkockákkal és minden földi jóval teleszórt katasztrófa sújtotta övezetben (korábban nappali helyiség). Az elég távol van a gyerekszobától, ha kiszaladna a kéretlen Grammy díjas hangom a torkomon, miközben üvölt a fülemben valamelyik lányegyüttes motivációs zenéje.
Persze ilyenkor hamar elszabadul a pokol, mert nem bírok a lábammal és úgy érzem csupa csinosság vagyok tokától bokáig. Szerintem ezt minden lány átéli, csak általában kinövik...
A katartikus részeknél (mikor már annyira beleéli magát az ember lánya, mintha a klipforgatáson lenne, szinte érzed, ahogy a bőrcucc szorít comb tájékon) mindig kitalálok valami akrobatikus látványelemet, amivel a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatásokat mutatok be.
Ezúttal egy nagyon hosszú pörgésnek veselkedtem neki, amikor tanácsos egy pontot kinézni és mindig oda visszakapni a fejed. Vagyis azt hittem. Meg azt is, hogy minden utódom alszik. Tévedtem.
Szóval azt tudják legtöbbször a gyerekek is, ha kicsit megrogyok, mert nagyon okosak, csak alacsonyak. De azért arra szerintem nem számított B. , hogy kijön pisilni és azt látja, ahogy az anyja bipoláris zavarában forog a nappaliban, mint a fagyigép - ahol ugye számára tök csend van - ezzel életveszélybe sodorva a legokomplexumot, amin egész délután dolgoztunk, becézgettük, vigyáztunk rá mint a hímes tojásra.
Tehát anya pörög. Pontot néz, ahol a sokadik forgásnál egy gyerek is megjelenik. (Nemtom, amúgy min lepődtem meg annyira, mert azért nem tegnap hoztam ki Őket a kórházból, tehát megszokhattam volna már, hogy ha megkattanok, az nem magánügy.) A rémülettől kihordtam egy hátsó fali infarktust, amitől az egyensúlyommal összeveszett a gravitáció és élő rongyszőnyegként terültem el - természetesen - rácsattanva a becses és pótolhatatlan építményre. Döbbent csend lett - számomra is, mert a vetődés sebessége kiszakította a fülhallgatóm a hallójáratommal együtt.
Fetrengek a szőnyegen mint egy retardált fóka, remélem, hogy nem égett bele a látvány a retinájába egy életre és próbálom menteni a menthetőt:
-Szia Kicsim, hát Te? Nem alszol?
-...... Vakarja a fejét, meg a koronaékszereket, ásít, nem válaszol...
-Ne haragudj, hogy rommá zúztam a kis építményünket, de meglepődtem, hogy kijöttél. Visszakísérjelek?
-Igen. De szerintem Te is feküdj le.... De ne a földre, hideg van.
-Igazad van Szívem.. és a lego sem volt kényelmes..
:D :D :D :D
Szeretném leszögezni, hogy felelősségem teljes tudatában cselekedtem, ami azt jelenti, hogy IGEN. Tényleg ennyire idióta vagyok.
